Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Csalog Zsolt: Cigányon nem fog az átok: részletek
emberek, oszt örültek ha klumprihajat leltek a szemítbe — na pont akkor kellett a Lacinak Pestre menni. Három napig ha dógozott, ennyi vót az égisz — de a könyvit elvettík, másikat adtak helyette. Oszt evvel ellüktík: többé má nem bírta igazolni az évjeit. Ezír lett neki papíron csak tíz évje bedógozva — pedig biztos vót legalább vagy huszonöt évje! Éngemet meg azír nem igazoltak a termellőszövetkezetbe, mer csak családtag vótam. Benne vótam én öt évig, de nem a magam nevin, hanem csak mint családtag! Arrul meg nem adtak papírt! Úgyhogy szípen el vótunk hajintva mind a ketten! Ami kevíske nyugdíj gyött, azt a Laci fogta, megitta, mind az utósó fillérig eltüntette — na jól níztem én ki űvele, mondhatom jól níztem ki! Kapott ű szénutalvánt is, mint nyugdíjasnak járt neki — SZÍPEN kírtem, ne adja el! Legalább a tűzrevalónk legyík meg! — Eladta azt is. Kűdött akkor Anikóm másikat, kűdött egy kilencszáz forintos tüzellőcédulát — nem azt is megtalálta a Laci? Eladta a szomszídnak, ászt MIND megitta az árát annak is! Gyött a tél, ott álltunk a hidegbe egy SZEM tűzrevaló nélkül! — Ugye rimánkodtam neked, hogy ne add el a széncédulákat? Vót a tiéd is, meg Anikó is kűdte a kilencszázforintossat, nem lett vóna gondunk a télen! Ha SEMMINK nem vóna, akkor is legalább jó meleg házba ülhetniük, meg mégis egy kis teát csináltatnál ha beteg leszek, vagy ha te beteg leszel! Tennínk fel egy kis teát, megennink egy kis kenyírrel, ászt jó van! De hát eladtad az összes cédulákat, oszt így csak ülhetünk a hidegbe, íhen! — Mír — aszondja rá —, hát énnekem nem ugyanollyan közöm vót ahho a céduláho, mint neked? Má mír ne adhattam vóna el?! Anikó kűdte — hát Anikó nekem nem ugyanúgy jányom, mint ahogy neked az?! Na. Hát íllyen ember vót az uram. Hár lehet íllyen emberrel vitatkozni? Hogy sokszor gondótam: legjobb lenne tán fejbe verni! De Anikó nem engedte. Anikó mindég vídte! Aszondta Anikó: — Anyám, ne bántsd apámat! Ne bántsad! Mer nagyon sajnálom! Mer nagyon szerette az apját! Vagy csak sajnálta? Én nem tudom. Lehet hogy szerette is! — Anyám — aszondja Anikó —, hát láthatod: HÜLYE! Mit csináljunk vele? Nem lökhessük senki nyakába, csak a mi gondunk mán ű! Ünílküle minekünk semmi bajjunk nem lenne — de hát ezt adta nekünk az isten keresztnek! Ezt mos má nekünk viselni KELL! Na, hát ennyire szerette Anikó! — És ne bántsad — aszondja. — Inkább máj mikor má megint ott tartol, hogy na most má megőrülsz vele, akkor megin fogom ászt leveszem rólad, felviszem öt-hat hónapra, beteszem kórházba megin, vagy tartom magamnál! Fel is hozta, megin felhozta magáho. A magyar urával vót akkorüdőbe Anikóm, Budakeszin laktak — de aszondta az urának: — Nagyon sajnálom — aszondja —, de most ű is itt lessz eggy ideig. Tetszik, nem tetszik, de ez az ÉN APÁM! Meg felőtöztette, tetőiül talpig felőtöztette az apját! — Ezt a pízt én kerestem — aszondja az urának —, neked ebbe nem vót két filléred se, úgyhogy azt veszek rajta az apámnak amit akarok! — Hogy LÉtezik ez — aszondja a nászasszonyunk, Anikónak az anyóssá —, hogy lehet, hogy ez az Anikó ENNYIre szereti apját is, anyját is? Hogyhogy éngem nem szeret így a gyerekem?! — aszondja. Anikóm csak nevette! — Hát — aszondja —, az úgy létezik, hogy mink cigányok vagyunk! Magok meg magyarok! Mink cigányok nagyon szeressük a szüleinket! Magok, magyarok: ha magára megharagszik fia vagy jánya, beviteti a kórházba, meg se látogassa! Oszt így is lett! Szorul szóra így lett! Bevittik a nászasszont a kórházba, megoperálták — a vejem oda se NÍZETT rá! Úgy halt meg az öregasszon, tiszta egyedül! O, Anikóm ó6
