Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Csalog Zsolt: Cigányon nem fog az átok: részletek
Anyám meg két mázsával vitt: magának is vitt eggyet! Meg még a gazdaasszony is megfizetett neki: disznólábat adott, szalonnát, zsírt, lisztet! így íltek akkor még a cigányok. Habár anyámnak nemmuszáj lett vóna menni, hát nagy híres muzsikus-asszon vöt, ennékül is megütünk vóna szípen — mégis örökké ment a városra! Meg ment ócskázni, ócskával kereskedett meg cseríppel, járt tippant szedni, azt is eladta — MINDENT csinált anyám! Hiába, megszokta: má kiskorátul ebbe ílt. Mindég eszembe van még: nyóc fillér vót a mozi. Mindég könyörögtem anyámnak: adjon nyóc fillért, engedjen moziba! Sose adott. — Na Julis! — asszondja. — Fűsüljíl ki három kivé tippant! Én meg máj beszedem ha hazaírek. Kifűsültem akkor a három kive tippant. — Na Julis! Etesd má meg a malacokat! Megetettem a malacokat is. MINDENT megcsinátam én, MINDENT elvígeztem! A barátném, a Mari, az csak úgy dógozott, ha kikapott. Én nem! Én jó vótam, szófogadó, szorgalmas, MINDEN munka kísz vót mire anyám este meggyött! Úgy álltam akkor elejbe: — Anyám, dógoztam. Adjík má nyóc fillért! Hagy menjek moziba! — Mozi-BA-A?? HOGY gondolsz ollyat?! Nem adta vóna a pízt a világír! Aki begyött nállunk, az ihatott-ehetett, az ennivalót nem sajnálta anyám. De PÍZT? Hogy az kiadjon egy FILLÉRT a kezibül?! Ollyan nem vót! Egy háromfiókos kaszlink vót a szobába. Annak az alsó fia teli vót pízzel. Iskolába űk nem jártak ugye, számolni csak százig tudtak — úgy számolták mindég a pízt, hogy elővettek egy doboz gyufát, vagy három-nígy dobozzal is, számolták a pízt százig, oszt mikor száz vót, lükött az öreg fére egy szál gyufát. Meg így tovább, megin százig. Oszt mikor má vígé lett a pízóvasásnak, anyám bezárta kulcsra a kaszli fiát, ászt megolvasták hogy hány szál gyufa van — na annyi száz forintunk vót! De TELIS-teli vót a kaszli fia, akkor is mikor megbukott a píz! Ott állt az a RENGETEG píz — oszt nem írt semmit se. Hát nem buták vótak? Anyámnak meg apámnak mondom ükét, pedig nem vótak űk szüleim nekem: nagyanyám vót, meg nagyapám. A rendes anyám meghalt, ötéves koromtul kezdve nagyanyám nevelt — ászt ezír „anyám”. A rendes apám megvót — de én nem is tudtam hogy apám! Pedig ott ílt velünk! De soha nem mondták anyámík, hogy „na ez a te apád”! Én asszittem űrá, hogy testvírem, bátyám! Má jó nagy vótam — hét éves? nyóc éves? —, mikor egyszer aszondja anyám: — Juliska, kiáltsá má Lajosnak, hogy gyöjjík be, egyik! Én meg szaladtam ászt kiáltottam neki: — Lajos bátyám, gyöjjík, híja anyám! Begyön, leborul az asztalra, oszt rí. — Anyám! — asszondja. — Sose mondták még a kisjánnak, hogy én vagyok az apja? — Nem — aszondja anyám —, nem mondtuk. Vettíl neki szallagot? Vagy egy kendőt vettíl neki? Vagy VALLAMIT! Mióta megvan, hoztál neki akármit?! Nem láttam érdemesnek, hogy bemutassalak neki mint apját! Az meg ott rítt. Én meg nem értettem semmit! Akkor oszt előgyött apám, az öreg cigány. Mondta az is: — Na, fiam, Julis! Ez az ídesapád, Lajos, nem én! Én a nagyapád vagyok! — Nekem?! Nekem nem — mondom. — Nekem ű nem apám. Maga az apám! Nem is fogadtam el apámnak! De még máig se! így mondom most is nagyapámra: „apám”. Nagyanyámra meg: „anyám”. Van rúllok fénkíp! Nem hoztam el Pestre, mer Anikó nem enged fénkípet — nem tóm mír! —, de Karcagon megvan valahun a fénkípjek! Apám: mint eggy arisztokrata! Szíp ember vót! Pedert bajusszá, magos termete — az isten maga se hinné el hogy cigán! Mellette anyám, az is derík szíp asszony-----51
