Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Kerékgyártó T. István: Hernádi Miklós: Ünneplő társadalom: [könyvismertetés]

jelensége volt az ünneplés, hanem a valós és tényleges emberi összetartozás mindig megújuló kifejezése is. Nyilvánvalóan abból következően, hogy amíg a mindennapok intézményes ideológiái, szervezetei képtelennek mutatkoznak az emberi élet valóságos problémáinak megoldására, addig a társadalom kisebb-nagyobb csoportjai óhatatlanul keresik a sehová se tartozás és társadalmi gyökértelenség meghaladásának alternatíváit. S ennyiben vitathatatlan az ünnep személyiségéltető ereje. Még ha nemegyszer tiltották is vagy kényszerű politikai keretek közé igyekeztek gyömöszölni, az egyének mindig megtalálták — olykor kerülőutakon — az ünneplés emberszabású formáit. A múltban éppúgy, mint a jelenben. Csak fel kell lapoznunk Hernádi Miklós nemrég megjelent kötetét, s azon nyomban megvilágosodhat, milyen módon váltak az év bizonyos napjai „kivételesen felszabadulttá és örömtelivé”. Jóllehet azok a változások, melyek évszázadok óta az ünneplés gyakorlatában lejátszódtak, sokszor kiábrándító hatásúak, annyit azonban mindenképp tanúsítanak, hogy társadalmunkból nem teljesen vesztek ki az ünnepek.

Ha egyre kevesebb is azoknak a közösségeknek a száma, amelyekben az elkerülhetetlen emberi egymásrautaltság hívta életre az ünneplés eszközeit és formáit, szerepe — legalábbis a valódi ünnepek esetében — alig veszített valamit jelentőségéből. Még a közösségek hiánya sem tette fölöslegessé az emberi felszabadulás kivételes pillanatait és helyzeteit. Az ünnep legfőbb funkciójaként ugyanis nem közösségpótló, hanem éppen közösségformáló erejét kell értékelnünk. Míg a hétköznapokból hiányoznak a gazdag emberi tartalmak, addig az emberek aligha képesek lemondani az együvé tartozás demonstrációjáról. Genetikailag hordozzuk magunkban valamely közösséghez való tartozás motívumát; a közösséget bomlasztó ellentétek — ha nem is semmisülnek meg — felfüggesztődnek az ünnep idejére. Ezért sem érthetünk egyet azzal a megállapítással, hogy „korábban a naiv hit szerint az ünneplés nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy az élet a maga elviselhető formájában tovább folyjék, ma az ünneplés bizonyos értelemben fényűzéssé válik, ugyanis nem nélkülözhetetlen”. Már a kötet indító fejezeteit olvasva észrevehetjük, hogy a mai magyar ünnepkultúra bármilyen sok ellentmondást is hordoz, az ünnepek iránti hiányérzet ott lappang az egyének tudatában. Még ha az empirikus szociológia módszereivel nehéz is ezt kimutatni, az emberi viselkedéseket figyelve s akár tapasztalatilag igazolva, a hiányérzet fokozódását semmiképp sem tagadhatjuk.

Mert az ünnepi viselkedések szociológiailag is elemezhető rétegspecifikus sajátosságát olyan tünetként kell kezelnünk, mely valóban a valóságos közösségélmény kivételességére vet fényt. Sorra hozhatnánk bizonyító tényeket — akár Hernádi Miklós könyvéből is —, hogy „az ünnepek mindenekelőtt kárpótlások az évközi élet szürkeségéért, egyhangúságáért, visszafogottságáért”. Amiért is aligha tekinthető véletlennek, hogy a hétköznapok meghaladása az egyes ünneplő csoportok, rétegek időfelhasználásában, szertartásossági jellegében ugyanúgy észrevehető, mint a fogyasztási és érintkezési szokásaikban. Ám ezek a jellemzők szembetűnő leleplezésekhez vezetnek, nemzedékeket határolnak el egymástól, történelmi idők és hagyományok különböző tartalmaira utalnak vissza, úgy téve differenciálttá társadalmunk ünneplési gyakorlatát, hogy gyanúja sem merülhet fel az ünnepek egységes hatásának. Valójában ugyanis az ünnepek tartalma felé fordulva látszik izgalmasnak az a kérdés, vajon egy olyan strukturált társadalomban, melyben az egyének egyszerre élnek modernizált és hagyományos viszonyok között, milyen ünneplési szokások hagyományozódnak? Egyáltalán hagyományozódnak-e a szokások, vagy — miután az elmúlt évtizedekben gyökeres társadalmi változások zajlottak le — új ünnepek születtek? Bármily óvatosan fogalmazunk is, a leegyszerűsítés veszélye mindig fennáll. Mert ha abból indulunk ki, hogy a hagyományos közösségek felbomlásával, a szekularizációval, az iparosodással, a nagymértékű társadalmi mobilitással szükségképpen következett be a társadalom ünnepkultúrájának átalakulása, csak a kérdés egyik felére válaszoltunk.

Az ünnepi viselkedésekben nyomon követhető változások ugyanis korántsem ragadhatok meg pontosan. Akár pusztán az egyénre, személyiségének fejlődésére vonatkoztatva is többértelmüvé válhat az ünneplés. Jóllehet a fogyasztásban, az emberi érintkezés viszonyaiban bizonyos törvényszerűségek felfedezhetők, hasonlóképpen az időfelhasználás eltéréseiben, de abban, hogy az egyén milyen módon éli meg egy-egy ünnep (karácsony, húsvét vagy éppen augusztus 20-a) eszmei tartalmát, aligha írható le a szociológia eszközeivel. Még akkor sem, ha a társadalom különböző rétegződési viszonyai, kulturális sajátosságai közös kiindulási alapokat jelentenek a teoretikus értelmezéshez. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy Hernádi Miklós nem tett kísérletet az ünneplés úgynevezett szemlélődési mozzanatainak elemzésére. „Amilyen nehéz volna utánajárni, mit éreztek elődeink, amikor ünnepeltek (hiába tudjuk, hogy hozzávetőleg miként viselkedtek), éppoly nehéz lett volna a kínálkozó adatfelvételi technikákkal kipuhatolni, hogy társaink mit éreznek napjainkban, amikor ünnepelnek”. A leíró szociológia módszerei csupán arra voltak elegendőek, hogy a mai magyar ünnepkultúra társadalmi jellemzőit rendszerezze. így más összefüggésrendszerben akár homlokegyenest ellenkező következtetésekig is eljuthatánk abból, ahogyan például a fogyasztás és az érintkezés ünnepnapi

48