Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Tüskés Tibor: Írószemmel / 1984: [könyvismertetés]
Ha a kötet egészét egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondhatnánk rá: vegyes. Ez illik az írások tartalmára, tematikájára, megformálására, színvonalára, hatására egyaránt. A vegyesség benyomását a nagy távolságok, a végletek jelenléte kelti: van itt négylapos újságcikkecske és kétíves, lábjegyzetekkel felöltöztetett tanulmány, olvashatunk a fővárosi rock-hangversenyekről és a szabolcsi almáskertekről, találunk a kötetben igényesen megformált, dokumentumokból összeállított írást és puszta magnetofonszalagról átírt szöveget. Amíg azonban egyetlen költő egyetlen verseskötetében a vegyes jelleg a jó átlagban, a derék közepes színvonalban feloldódhat, az antológiában, ahol minden írásért a szerzők külön-külön „felelnek”, nem jön létre ez a homogenizálás; itt az írások elsősorban önmagukat „jelentik”, és a vegyes jelleg nem teremti meg a jó átlagot. Az eltérő színvonalú és különböző módszerrel megírt írások itt elválnak egymástól, az elemző tanulmány nem egyenlíti ki az odavetett, elnagyolt pillanatképet, az érdekes, hatásos, megrendítő látlelet „tagadja” (és nem feloldja) a lapos hivatalnoki nyilatkozatokból összefércelt írásművet. Az idei írószemmel néhány fontos társadalmi kérdésre irányítja a figyelmet. Ezek: az ifjúság helyzete (az óvodától a tehetséggondozásig, a rock-hangversenyektől a kábítószer-fogyasztásig), az egészségügy (öngyógyszerezés, éjszakás-nővérek, öregség), a mai gazdálkodási formák hatására az életmódban bekövetkezett változások (ügyeskedés, csomagoláskultúra, piaci viszonyok), a mezőgazdaság helyzete (zöldség-, alma- és szőlőtermelés), valamint a közélet, a demokrácia, a joggal való élés és visszaélés néhány területe (kisajátítási ügyek, a főváros és a vidék ellentéte, a nemeztiségi jog). Nem lehet mondani, hogy tartalmi „fölfedezésre” törekedett az antológia: az érintett témákat a sajtó már sokszor szóbahozta, ezerszer megírta. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy az előtérbe állított kérdések egytől-egyig társadalmunk időszerű és fontos, izgató és megoldásra váró problémái. Tűnődni csak azon lehet: valamely kérdésről (például az óvodai nevelésről) egyetlen magvas, tartalmas írás fölvétele a kötetbe nem nyom-e többet a latban, mint ha egy másik kérdést (például a zöldségellátást) a gyűjtemény akár három kisebb igényű dolgozattal próbálja körbejárni. Ami az idei antológia összeállítójának, Ratzky Ritának föltétien javára írható: nem kozmetikázott, nem kerülte meg a kényes kérdéseket, nem akarta a valóságosnál szebbre festeni életünket. Jól tudja, hogy csak a kendőzetlen valóságismeret, az őszinte szembenézés vezetheti el az olvasót a cselekvésig. A összkép bizony nem rózsás. Mondhatja ugyan valaki, hogy például a Patyolat Vállalat szolgáltatása vagy az eszpresszózenészek helyzete nem „központi” kérdés. De ha akár ezeket, akár a „nagy” kérdéseket vizsgáljuk, csaknem mindig eljutunk az emberi tényezők fontosságáig. A rock-muzsika „termelése” és „fogyasztása” mögött emberi sorsok vergődnek, a tehetséggondozás hiányai az emberi boldogulásnak vernek gátat, a kórházi beteg és a betegápoló nemcsak költségvetési tétel, hanem személyes sors is, az aktát kezelő hivatalnok hanyagsága emberi tényező, a szemérmetlen lopást, a feketefuvart, a kisebb- nagyobb csibészségeket emberek követik el. Nagyon szép, hogy korszerűbb csomagolásban akarjuk az árut külföldön eladni, nagyon helyes, ha az emberek mindennap tiszta ingben akarnak járni, nagyon dicséretes, hogy fürdőszobás lakásra vágyunk, de az is nyilvánvaló, hogy egészséges, jól működő társadalmat csak nemesebb, áldozatkészebb, a morális értékeket, a gondosságot, a lelkiismeretességet, a tisztességet becsülő emberekkel lehet fölépíteni — az írószemmel új kötete mindenekelőtt ezt a fölismerést sugallja. És talán még egyet: ami baj, tragédia, bulizás, lógás, szégyellni való rossz elénk kerül, annak oka csaknem mindig a család értékvesztéséhez vezethető vissza: ha társadalmi méretű gondjainkon enyhíteni akarunk, a gyógyítást a társadalom alapsejtjének regenerálásán, morális megerősítésén kell kezdeni. Amilyen változatos képet mutat az antológia tartalma, éppen olyan vegyes az írói eszközök tekintetében is. Ahogy a lírai versben az alliteráció nem minősít, azonképpen a szépprózai művekben — látszólag — a párbeszéd vagy a leírás önmagában nem hordoz esztétikai minőséget. Ha azonban a szociográfia természetét közelebbről megvizsgáljuk, azt kell látnunk, hogy vannak — mondjuk így: — közömbös kifejezési eszközök, és vannak olyanok, amelyek szinte eleve gyöngítik, lerontják az írás hatását. Úgy fest a dolog, mintha a szociográfiának mégis csak volnának sajátos műfaji törvényei, mintha nem volna közömbös a hatás és a kifejezés színvonala tekintetében, hogy milyen eszközöket használ, és miképpen, milyen úton közelíti meg témáját az író. Itt van mindjárt a terjedelem kérdése. Aligha valószínű, hogy négy-hat gépiratos lapon a probléma exponálásán és fölvillantásán kívül többet lehet mondani, meg lehet vizsgálni, körbe lehet járni valamely kérdést. Persze a széles alapozás, a kényelmesre taposott előadásmód se garancia. Idegen a szociográfiától a vezércikk, az újságíró monológja, a pedagógiai célú elmélkedés, a publicisztikai töprengés. Az ilyen megközelítésnek helye van a napisajtóban, de az az írás, amely nem lép túl a vezércikk, az újságírói tűnődés határán, kirí egy reprezentatív szociográfiai antológiából. A ceruza és a toll mellett ma már a szociográfiaírás bevett eszköze a magnetofon. Van, aki kitűnően használja is. De a magnetofonszalagon megőrzött beszélgetés puszta lejegyzése, a megformálatlan, a szerkesztetlen 44
