Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Tüskés Tibor: Írószemmel / 1984: [könyvismertetés]
érdek. Ehhez azonban a szolgáltatás színvonalának megfelelőnek kell lennie. Ha az ember olvassa ezt a könyvet és a szerző jóvoltából belelát a „vadásztatás” hátterében zajló „műhelytitkokba” is, bizony elgondolkodik: nem kellene sokkal jobban gazdálkodnunk meglévő javainkkal, megengedhetjük magunknak, akár csak egy ilyen periférikusnak tűnő gazdálkodási ágazatban mint a vadgazdálkodás és vadkereskedelem, hogy ne találjuk meg, ne aknázzuk ki a lehetőségek optimumát? Nem fogunk egykor nagy árat fizetni ezért? Persze a vadászat nemcsak gazdálkodás, szórakozás, társas tevékenység is. Jól mutat rá erre Szász Imre. őt magát is foglalkoztatni látszik a kérdés: tulajdonképpen ki is vadászik? Statisztikai adatokat idéz. Könyvének talán egyetlen pontja, ahol felmerült bennem a kérdés, vajon a dolgok mélyére nézett-e a szerző? Mintha saját leírásai, megfigyelései vallanának ellene. Kaszt vagy szekta-e a vadászok társadalma, nem tudom, de a könyvből kiderül számomra, hogy az a statisztika, amely szerint a vadászok 34,3%-a fizikai munkás és húsz százaléka szövetkezeti parasztsághoz tartozó fizikai foglalkozású, elrejt valamit. Gyanítom, hogy ennek az 54,3%-nak kevés az a hányada, aki a vadászatot szórakozásból „úri kedvtelésből” űzi, sokkal inkább azok teszik ki, akik kemény, napi munkával, nem sok fizetésért megteremtik a lehetőségeket, hogy mások, akár kedvtelésből vadászhassanak. Akárhogyan is nézzük, a vadászás privilégium — idáig egyetértek Szász Imrével — de én még hozzátenném, mint szórakozás, sport, egy szűk, társadalmilag is nehezen behatárolható réteg privilégiuma, amelyet át- meg átszőnek feudális vonások. Leírásaiban érzékelteti ezt Szász Imre, de mintha óvakodott volna nevükön nevezni a dolgokat. Amikor a vadásztársaság viszonyait, belső életét írta le, az élet más területeiről ismerősnek tűnt a vidék. Csak itt éppen az elnök feleségének a paprikáját szedetik fel a vadőrrel, míg másutt a piacozást, a gyerek iskolába hordását végzi az állami autó állami pétien fizetett sofőrje. Szinte üdítő volt olvasni azokat a részeket, ahol úgymond boldog vadásztársaságokkal találkozott a szerző. Szerencsénkre akadnak szívderítő és megnyugtató jelenségek is. A könyv Mellékjelenségek című fejezete, amelyben Szász Imre sorra idézi meg témául választott világának vadhajtásait, magával ragadó olvasmány. Történetei a hatalmával visszaélő tisztviselőről, az apparátus felső régióiban magáról és pozíciójáról megfeledkező vezetőről, eltusolt és befolyásolt fegyelmi ügyekről, hamis igazát hatalmi eszközökkel érvényesíteni akaró közemberekről, orvvadászokról, egymásra lődöző megszállottakról szólnak. Sokak számára az olvasók közül talán ezek a történetek jelentették az igazi csemegét (és amit az egykori és jelenlegi kormánytagok vadászatairól meséltetett egyik hősével a szerző), én magam elszomorodtam olvasásukkor. Talán megmagyarázni sem tudnám az okát. Lehet, hogy a vadásztársadalom tisztességét féltve pirultam, azok tisztességét féltve, akik hajtják a vadat, járják az erdőt, etetik az őzeket, nevelik a fácánokat, építik a leseket, akik számára a vadászat ember és természet kapcsolódása, nemcsak vadűzés, de erdőzúgás is. És talán azért, mert Szász Imre mélyebbre is mutatott a mellékjelenségek felszínénél. Bár tüneteket írt le, életünk apró bűnjeleit, amelyek azonban nemcsak önmagukról árulkodnak. Hisz a „vörös báró” sem szabhatta volna saját magára a törvényt, ha környezete nem teszi ezt lehetővé számára. Számomra az Szász Imre könyvének végső üzenete, hogy ami a vadászat körül történik, társadalmi viszonyainkat tükrözi, nem rosszabb, nem jobb, nem más, mint a társadalom úgy általában. Jó, izgalmas könyvet írt, és mindenekelőtt nem tanulság nélkülit. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985) Halmos Ferenc írószemmel / 1984 E Issünk túl először a számokon: a legújabb könyvheti szociográfiai antológia háromszázhatvanhét lapon huszonkét szerző összesen huszonöt írását foglalja magában. (Egy szerzőnek, R. Székely Juliannának két, egy szerzőnek, Megyesi Gusztávnak pedig három írását tartalmazza a kötet.) Az írások eredeti lelőhelyét tekintve napilap (Magyar Nemzet 5), hetilap (Élet és Irodalom 5, Új Tükör 4, Nők Lapja 2, Magyar Ifjúság 1) és havonta megjelenő folyóirat (Forrás 2, Mozgó Világ, Valóság, Jelenkor, Ádám, Palócföld, Ifjúsági Szemle 1—1) egyaránt szerepel a források között. 43
