Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Halmos Ferenc: Szász Imre: Ez elment vadászni...: [könyvismertetés]
írások szociográfiai könyvekről Szász Imre: Ez elment vadászni. . . zeretem Szász Imre könyveit és szeretem a Magyarország felfedezése sorozatot. Ez a két tény már önmagában is elegendő okot adott rá, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel vegyem kezembe Szász Imre új könyvét, amely a vadászat magyarországi helyzetéről, állapotáról szándékozott hírt adni. Úgy gondolom, a vadásztársadalom számára nem sok újat tartalmaz ez a beszámoló, ha csak azt nem, hogy a szerző merte megfogalmazni, leírni és nyilvánosságra hozni azokat a gondolatokat, feszítő ellentmondásokat, torokmardosó sérelmeket, amelyek régóta ott motoszkálnak minden vad- gazdálkodással, vadászattal és vadásztatással foglalkozó ember tudatában. Lehet persze, hogy ezt csak én látom így, a témában laikus olvasó, hisz nem vagyok vadász, lőni is csak vásári céllövöldékben próbáltam, többnyire felemás sikerrel. Igaz, nem is vonzott soha, sem mint hivatás, sem mint szórakozás, no meg lassan négy évtizednyi életem útja sem vezetett soha ama csapások felé, ahol a vadak járnak, és ahol a vadásztársaságok tagjai toborzódnak. A vadászatot — a közvélemény egy nem jelentéktelen részéhez hasonlóan — számomra igen távoli társadalmi csoport privilégiumként kezelt magánügyének véltem. Mindaddig, amíg Szász Imre könyvét el nem olvastam. Bizony látnom kellett, hogy ennek a társadalmi tevékenységnek is megvannak a megszállott szakemberei, a munka nehezét elvégző proletárjai, és a gyümölcsét élvező kiválasztottjai, itt is megtalálhatók a felelősséggel cselekvő hivatásszeretők és a mindig, mindent kihasználó haszonélvezők. Fontos dolog derül ki a könyvből: a vadászat privilégium, de Szász Imre egy ennél még fontosabbat is sejtet. Azért lehet privilégium, mert hiánycikk és mint minden hiánycikk megszerzésében, ebben is jelentős szerepet kap a hivatali rang, az abból akkumulált hatalom, a személyi összefonódásokban testet öltő összeköttetésrendszer. Ahogy ő írja: „a vadászatban sem történik más, mint a társadalom más területein. Csak szélesebbek a gesztusok, kendőzetlenebbek a szándékok, láthatóbbak a módszerek, hisz nem fedi el őket egy bonyolult társadalmi szövevény”. E felismerés tudatosultával kezdett igazán érdekelni a könyv. A véletlen hozta úgy, hogy egyidőben került a kezembe egy másik könyv is, Bél Mátyás Magyarország népeinek élete 1730 táján című munkája. Abban olvashattam: „Nincs még egy nép, amely odaadóbban vadásznék a magyarnál. . . Oly töméntelen vad van Magyarország legtöbb vidékén, hogy maga ez a sokaság ad minden földművelőnek is szabadságot a vadászásra”. És minden mai vadász ember számára irigylésre méltó felsorolás következik a szarvas, az őz, zerge, kőszáli kecske, nyúl, róka, farkas, medve, borz, vaddisznó, nyest, menyét, hiúz vadászásának legcélravezetőbb módjáról. Az a Magyarország, nem ez a Magyarország, mégis szembeötlő, hogy a mai krónikás csak az egyre apadó vadállományról adhat számot. A vadgazdálkodás gondjainak megoldására nincsenek üdvözítő javaslataim. Nem tudom eldönteni, valójában sok vagy kevés a nagyvad, elegendő-e a fácán, vagy hogy melyik a sikerre vivő út a fácánnevelésben. A Szász Imre felrajzolta kép azonban arról győz meg, hogy e területen is több a gond, mint az objektíve indokolt lenne, rosszabbul működik a dolog, mint működhetne, mert az egyéni kivagyiság, a hatalmi és a presztízs érdekek összefonódása olyan helyzetet eredményez, mely a vadgazdálkodás menetét kitéríti az optimális mederből. Szász Imre könyvének a vadgazdálkodással foglalkozó fejezetében szemérmesen háttérbe húzódva különböző véleményeket ütköztet, de ahogy szociográfusi bravúrral csoportosítja az eltérő nézeteket, kiviláglik, hogy az aggódók pártján áll, azokén, akik az ezredfordulóig előre gondolkodva felelősen mérik fel a szükséges teendőket. Annál is inkább fontos kérdésről van szó — ezt maga a szerző külön fejezetben tudatosítja — mert a vadgazdálkodás végső eredményében valutát hozó kereskedelmi tevékenység is. Az a negyven millió dollár körüli évi árbevétel bizony nem kevés. Ezt megtartani, horribile dictu növelni, nem kis feladatot ró a MAVAD-ra, és természetesen minden vadgazdálkodással, vadászattal foglalkozó számára, hiszen ennek hátterét biztosítani és kielégíteni az idejövő külföldi vadászokat, átgondolt munkával és bölcs előrelátással a vadgazdálkodás közkatonái hivatottak. Jól látja meg és érzékelteti Szász Imre ezt az összefüggést. De hogy az idejövő külföldi jól érezze magát — legyen angol, német, francia, vagy akármilyen nációjú —, hogy pénzét szívesen hagyja nálunk, az egy ponton túl már nem csak a vadásztársadalom ügye, hanem szélesebb nemzetgazdasági 42
