Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Szabó A. Ferenc: "Magyarország felfedezése" - folytatódik: [a szociográfiai könyvsorozat ismertetése]

Akik nem járatosak a hazai könyvkiadás berkeiben, azt hitték, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó a 25. kötettel befejezte a 14 évvel ezelőtt indult nagysikerű sorozatot. Itt a bizonyítás — két év szünet után —, hogy nem így történt, mindjárt hangsúlyosan, hiszen öt új kötetet is kézbe vehettünk azóta. Albert Gábor a baranyai, tolnai nemzetiségekről, telepesekről, Bakonyi Péter pedig az elmeegészségügy helyzetéről, Szász Imre a vadászatról, Horváth Dezső a tanyavilágról, Vadas József pedig a környezetkultúra kérdéseiről írt könyvet. A kiadó tehát tartja magát eredeti koncepciójához: a sorozat nem zárul le, mindaddig folytatódik, amíg megfelelő színvonalú írás akad, és olvasói igény is mutatkozik e „fémjelzett” szociográfiai művek iránt.

Harminc kötet már „nem semmi” — ahogyan a legújabb nemzedék kifejezi magát, minősit, elgondolkoztat, sőt elemzésre kötelez. Mi lehet az oka a szociográfiák iránti nagy érdeklődésnek és az írói kedvnek? Mindenekelőtt talán az önismeretigény, amely Írót és olvasót egyaránt jellemez napjainkban. Persze minden kor társadalmának megvan az igénye az önismeretre. Az önismeretigény azonban a magyar társadalomban — történelmileg nézve — csak lassan tisztult le a valóságos helyzet ismeretének igényléséig. Még a XX. század 30-as éveiben is, amikor a második szociográfiai hullám tetőzött, hogy korábbi időszakokról ne is szóljunk, jelentős tábora volt a nosztalgikus önismeretigénynek, amely szívesen látta népét—nemzetét idealizálva. Gondoljunk csak a „mi a magyar?”, akkoriban szokványos, kérdésfeltevésre adott elfogult, öntetszelgő válaszokra. De nemcsak a nemzeti illúziókból való kiábrándulás fokozta fel az önismeretigényt, hanem az 50-es évek zord valóságát leplezni szándékozó, csak a jót és szépet láttató hamis helyzetértékelés, amely még a derűsebb 60-as és 70-es évekre sem tűnt el egészen, csak transzponálódott egy optimista normativitásba, amely felvázolta, hogy milyenek voltunk (elnyomottak, szegények), és hogy milyenek leszünk (egyenlők, mindenkinek a szükségletei szerint), de arra nem volt igazán kíváncsi, hogy az adott pillanatban milyenek is vagyunk tulajdonképpen. Ezért is találkoztak, ha nem is ellenséges fogadtatással, de többnyire hűvös tartózkodással a mintegy két évtizede jelentkező szociográfusok, akik ráéreztek ennek a pillanatnyi helyzetértékelésnek a fontosságára. Ennek igénye tartja fenn ma is sok tízezres olvasótáborukat, ezért szegődik hívükké az ifjúság érdemes része, amely már tudja, hogy valahová eljutni csak akkor lehet, ha pontosan tudjuk, hogy menet közben éppen hol tartunk.

A magyar társadalom legutóbbi évtizedei a gazdasági-társadalmi mozgás, pezsgés, átmenet jegyében teltek el. Minden megváltozott körülöttünk, csak hegyeink állnak moccanatlanul, és folyóink hömpölyögnek régi medrükben. Emberek milliói változtattak munkahelyet, költöztek új lakóhelyre, lettek új társadalmi osztály vagy réteg tagjai. Magyarország napjainkra végre tényleg ipari ország lett, és mezőgazdasági nagyüzemei most már többségükben valóban korszerűen gazdálkodnak. Gyökeresen megváltozott az emberek iskolázottsága, fogyasztási szintje és politikai kulnirája is. A gazdaság irányítása módosult. Változott körülöttünk — igaz — a világ is. És ez a változás nem mindenben kedvező, az utóbbi évtizedben bebizonyosodott, hogy a marxizmus alapítóinak elemzéseit a társadalom életében végbemenő fejlődés „tendenciaszerű”, tehát nem nyílegyenes, töretlen voltáról komolyan kell venni és fel kell készülni következményeire. Márpedig ha a társadalmi fejlődést tendencia-jellegében ragadjuk meg, akkor természetesnek kell tartanunk a végbemenő fő folyamatok mellett (közben?), ellenére, megmutatkozó gondokat, nehézségeket, negatívumokat. Két évtized távlatából visszatekintve be kell látnunk, hogy pontosan érzékelték ezt a 60-as évek elején írásaikkal jelentkező fiatal írók.

Kezdetben bizony megritkult körülöttük a levegő, falak tornyosultak köréjük. Az alig több mint egy évtized alatt háborút, személyi kultuszt és 56-ot megélt ország vezetőinek többsége — különösen a mindennapok tennivalóinak sűrűjében küszködő középvezetők — végre harmonikusát, szépet, jót, egyszóval megkérdőjelezhetetlen haladást szerettek volna látni munkájuk nyomán. És akkor törekvéseiket, vágyaikat megzavarni látták néhány pályája kezdetén álló, lelkes író mindenáronvaló igazmondásától. Ezért aztán vihart kavart a provinciális kulturálatlanság, szellemi tunyaság rajza (Csák: Mélytengeri áramlás), a paraszti életet és lelkeket mélységesen felzaklató kollektivizálás ábrázolása (Csoóri: Tudó31