Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Szabó A. Ferenc: "Magyarország felfedezése" - folytatódik: [a szociográfiai könyvsorozat ismertetése]
Szabó A. Ferenc „Magyarország felfedezése” — folytatódik *Á. JL z utóbbi két évtizedben a szociográfia reneszánszát élte hazánkban. Művek tömege született, a színvonalas riportázstól a szakapparátust is felhasználó tudományos igényű társadalomrajzig terjedő széles skálán felsorakozva, létrehozva a XX. században immár a harmadik nagy szociográfiai hullámot. Az elsőt a polgári radikális mozgalom produkálta a századelőn, még a történelmi Magyarországon. Jellegzetesen urbánus műfaj volt akkor a szociográfia, a fokozatosan megerősödő, de a hatalom bástyái mögé bekerülni nem tudó polgárság érdekeit és világszemléletét tükrözte. Eszköztárában az irodalommal egyenlő súllyal szerepelt a tudományos módszeresség, így a szociológia tudománya ma legalább annyira elődjét láthatja ebben a mozgalomban, mint a szociográfia. A polgári radikális szociográfusok kíméletlenül ostorozták a polgárosodás útjában álló feudális maradványokat és követendő példaként hivatkoztak a társadalmi haladás terén előbbre tartó nyugati országok politikai és társadalmi berendezkedésére. A Huszadik Század folyóirat köré tömörülő szerzők nem hoztak ugyan létre maradandóan nagy műveket, de együttes fellépésükkel, kikezdhetetlen progresszivitásukkal útjára indították a szociográfia műfaját hazánkban. Még nem tisztázott kellőképpen, hogy milyen kapcsolat volt a 30-as években jelentkező második szociográfiai hullám és az első között. Kétségtelen, hogy a legfelkészültebb szociográfusok tájékozódtak elődeik tevékenységéről, és az is ismert, hogy a két világháború között meggyengült polgári radikális erők — amennyire erejükből tellett — támogatták a szociográfia újrajelentkezését. Ez a szociográfiai hullám azonban más történelmi körülmények között, más társadalmi bázison keletkezett. A népi mozgalom elsősorban, bár nem kizárólagosan, a falu, az akkor még legnagyobb lélekszámú osztály, a parasztság szemszögéből ítélte meg az ország dolgait. Kivételes tehetségű írók emelkedtek ki segítségével, akik felkavaró, nagy műveket írtak. Legtöbbjük tudományos társadalomismerete szegényesebb volt, mint radikális elődeiké, és más országok dolgairól is általában kevesebbet tudtak, mint ők, de írásaik tárgyát, a nép életét, vágyait jobban ismerték, ezért voltak képesek azt cselekvésre, változtatásra sarkallóan ábrázolni. A hatvanas években jelentkező harmadik hullám képviselői számára az új történelmi szituációban megnyílt a lehetőség a szociográfus elődök teljes örökségének az átvételére: egyszerre írni a faluról és a városról, a parasztról és a munkásról, s ezen túl feltérképezni az egész átalakuló társadalmat a maga totalitásában. Az új helyzet legszembetűnőbb sajátossága mindazonáltal mégsem a tárgyválasztás vagy a módszerek szempontjából, hanem a hatalomhoz való viszony szempontjából merült fel. Jogosan vetődött fel a kérdés ugyanis, van-e lehetőség a szocializmus viszonyai között egy hagyományosan ellenzéki, társadalmi ellentmondásokat feltáró műfaj művelésére? Egyáltalán, hogyan viszonyuljanak a szociográfusok a hatalomhoz, meddig mehetnek el a bírálatban, olyan körülmények között, amikor az egész sajtót és könyvkiadást állami eszközökből tartják fenn és meghatározott kultúrpolitikai célok vezérlik? A 60-as évek meg-megújuló vitái,- a szociográfia műfaja és szocializmusbeli funkciója körül, ráébresztették a szociográfiai mozgalommal rokonszenvező kultúrpolitikusokat arra, hogy az adott helyzetben azzal segíthetik legjobban új művek megszületését, ha intézményesítik a mozgalmat. Ennek az intézményesítésnek találtak szerencsés formát azzal, hogy újraindították a „Magyarország felfedezése” sorozatot 1970-ben. 30
