Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése

lekből és zablákból, szablyákból és véretekből, fülbevalókból és karperecekből, cserépüstökből és gyöngyökből állt, hanem emberekből, akik mindezeket csinálták, vették, használták és a tárgyakon kívül — illetőleg ezekkel együtt —, teljes életet éltek. Ebből a teljes életben a régészeti maradványok csak szerény helyet foglaltak el. Persze tudom én, hogy részben más a helyzet azoknál a népeknél, művelődéseknél, amelyeknek írott történeti emléke maradt! De a népvándorlás korában, ha írtak is, csak az egykori ellenfelek írtak népeinkről. Hogy állunk, így tekintve leleteinket, a múlt megelevenítésével, történelmével? Hogy még jobban mélyére hatoljunk e kérdésnek, elmondom, hogy most írok egy könyvet: Árpád népe címmel. Megírtam ebben egy rövid fejezetet, de aztán kivettem a könyvből s elküldtem az Új írásnak, Juhász Ferencéknek, hogy lássák, mire mennek vele. E kis fejezet címe Álombéli ásatás*. Nagyjából az a beosztása, hogy először közlök egy ásatási jegyzőkönyvet, amely egy rátemetéses sírról szól, az „aranykarikagyűrűs kultúra” korából ugyanis rendszerint csak jegygyűrűket találnak e kor sírjaiban az Ural hegységtől Spanyolországig, sőt Amerikáig. Nos hát leírom a sírokat, a csontvázakat: melléklet nélküli szegény vázak voltak, egy férfi és egy nő csontváza. A férfi csontjai olyan helyzetben voltak, hogy kétségtelenül egy ládában temették — utólag — a női váz mellé. Megadom a sír adatait, a csontvázaknak a sírban való fekvését stb., stb., úgy ahogy ez szokás és kötelező. Ez után elmondom a két csontváz életét, hiszen e képzeletbeli ásatás során megtalált sír Édesanyám és Édesapám sírja volt. Nem tudom — természetesen — leírni egész életüket, de amit elmondok róluk, abból is kiderül, hogy milyen sírnivalóan kevés az, ami életükből megmaradt, úgyszólván semmi. Dehát ha életünkben találkoztunk volna velük, akkor sem mondhattuk volna meg külső megjelenésükből, hogy kicsodák és hogyan éltek. Mindezt természetesen nem így sebtiben adtam elő, hanem megmunkáltán. Végül is megint csak arra ébredtem rá, hogy ezt világosan tudta már Shakespeare, abban a megdöbbentő magánbeszédben, amelyet Hamlet mondott, kezében szegény Yorick koponyájával. Nos ez az óriási különbség az egykor volt és a belőle maradt közt a „termékeny bizonytalanság” módszerévé vált bennem. Nem tudtam bizonyosságot tanítani nektek, mint tették azt tanártársaim, s így lehet, hogy zavar támadt bennetek, miközben jómagam is küszködtem a bizonytalansággal. Ezért mondtam magamról — s mondom most is —, hogy nem voltam jó tanár. Kétségekkel engedtelek el benneteket, míg mástól tévedhetetlen bizonyosságot kaptatok. Arról ne beszéljünk, hogy ez a „bizonyosság” mennyi ideig tartott! Többször megesett velem, hogy valamilyen kérdés kapcsán határozott választ vártak, mire én: válaszolni nem tudok, de elmondom azokat a gondolatokat, amelyek kérdésiek kapcsán bennem támadtak. Hát nem így a becsületes?

— Most arra kérnélek Gyula Bátyám, hogy beszélj valamit múzeumi és egyetemi munkásságod előtti élettörténetedről, mert a későbbit nagyjából ismerjük, hiszen tudományos és művészi tevékenységed már a nyilvánosság előtt történt.

— Nos akkor kezdjük a kezdet-kezdetén, de nem olyan távolról, mint a Veronika kendőjéban, hanem csak Szüleimmel és születésemmel. Édesapám az abásfalvi László családból való. Heten voltak testvérek s öt fel is nőtt közülük. Nagyanyám konok, bibliás székely asszony volt s az öt felnőttből négy gyermekét Udvarhelyre felsőbb iskolába adta, ahol mint „szolgadiákok” nőttek fel, tehát úri gyermekeknek tett szolgáltatásaikért kaptak kosztot, a kollégiumban meg lakást; az ötödik fiú maradt otthon a földnél. Kultúrmérnök, MÁV-főfelügyelő, tanítónő és tanító lett a fiatalokból, megállták helyüket az életben. Nos, Édesapám tanító, majd igazgató-tanító lett, később a Néprajzi Múzeum, legvégül a Széchényi Könyvtár könyvtárosa. Édesanyám bibarcfalvi születésű volt s hároméves korában árvaságra jutott, így került nagynéniéhez a székelyszáldobosi tanítóékhoz (Jánó Sándorékhoz). Tehetséges rajzoló, festő, kézimunkázó volt és tanult is néhány évet a sepsiszentgyörgyi állami leánynevelő intézetben. Néhány festett tányérja a mai napig is megvan levelezőlapokról másolt édeskés leányfejekkel. Édesapám Kőhalomban (Nagykü* Megjelent az Új írás 1986. évi januári számában. (A szerk.)

13