Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése

küllő vm) kapott állást s én is ott születtem az Anjou-kori vár tövében 1910. március 14-én. Az 1918-as hatalomváltozás után Édesapám Kolozsvárra kapott kinevezést az Unitárius Kollégium elemi iskolájába, mi pedig a Kollégium egyik pinceszobájában húzódtunk meg. Mindenünk örökké nedves volt, mert a gőzfűtés csöve szobánkon át vezetett és valamilyen szivárgás miatt egész nap gőzben ültünk. Édesanyám, szegény, mosást vállalt, Édesapám meg kevéske tanítói fizetése kiegészítéseként beállt cipészinasnak — később is maga javította cipőinket! De aztán jött a kiutasítás és mi nekivágtunk két vagonnal a nagy ismeretlennek. Vagonunk fél évig a szolnoki pályaudvaron vesztegelt, itt kezdtem el a gimnáziumot is. Aztán Budapestre kerültünk és én a Munkácsy utcai Kölcsey reálgimnáziumba jártam, s ott is érettségiztem 1928-ban. Végig jelesrendű voltam, érettségim is így sikerült. Nyolcadikos koromban gimnáziumom beíratott Szőnyi István szabadiskolájába. Szőnyi sokat várt tőlem s egyik későbbi könyvében (A kép) csalódottan számol be arról, hogy egy kiváló képességű tanítványa, akitől igen sokat várt, elment régésznek. Előbb azonban elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát nagy magyar mesterek vezetésével. Dehát erről már beszéltünk. Későbbi sorsom: 1936—40: Nemzeti Múzeum, 1940—49: Kolozsvár, előbb az Erdélyi Tudományos Intézetben, majd az Egyetemen, 1949: ismét Budapest, ahol is Darvas József miniszter, 1945 előtti barátom megfosztott egyetemi katedrámtól és 1957-ig csak mint meghívott előadó tarthattam meg óráimat. 1957-ben visszakerültem az egyetemre, majd tanszékvezető lettem és 1970-ben nyugdíjba küldtek. Belföldi és külföldi régészeti társulatok tagja, illetve tiszteletbeli tagja vagyok, sok kongresszus és Symposion előadója, most legutóbb Syktyvkarban (Komi Autonom Köztársaság) is előadást tartottam. Nyelvészeinkkel, történészeinkkel baráti vitában állok. (Az előbbiekkel azért, mert nyelvészeti eredményeikből nem szervesen következő őstörténetet csináltak, az utóbbiakkal főként a kettős honfoglalás kérdésében.) Természetesen e viták tényleg barátiak, ahol jellemes kutatók másfajta nézeteivel találom magamat szemben. A többiekkel nem állok szóba! Emlékszem, az 50-es évek elején kiadták megsemmisítő bírálatra két hithű fiatalnak A honfoglaló magyar nép élete című könyvemet. Szánalmas mellébeszélések sültek ki ebből, a legsúlyosabb „vád” az volt, hogy a népi írók táborába tartozom. Akkor ez szinte azonos volt a kiközösítéssel, bár én valóban közéjük tartoztam. Egyébként a „bírálatra” azóta sem válaszoltam. Végre 1957-ben visszakaptam egyetemi katedrámat, s hogy mi történt azóta, azt Te szinte jobban tudod, mint én. Módszereimet székében használják, mintha az a világ kezdete óta ismert lett volna. Általában sok örömem van volt tanítványaimban, arról a néhányról, akik nem állták meg az élet próbáját, ne beszéljünk!

— Evekkel ezelőtt az Új írásban Búvópatakok címmel szinte mítoszba illő látomással számoltál be életed alakulásáról, mert azt tapasztaltad, hogy Édesanyád életélménye és Édesapádé kísértetiesen váltja egymást életed folyamán, hol egyik (a lírai), hol a másik (értelmi) uralkodik munkásságodban? Ma is így látod-e?

— Erről, előző beszélgetésünkben már röviden szót ejtettünk, de kérdésedre azt kell felelnem, hogy ma már a kettő egybeolvadt s én hol kutatok, hol festek, rajzolok, karcolok, faragok, ahogy kedvem tartja s időm engedi. Ki is találtam — részben humorosan véve a dolgokat — két meghatározást magamról, íme átadom: az első „honunkba szakadt hazánkfia”, a második „egy ember, aki néha fest”. Azt hiszem mindkettő találó. Gondolom, hogy ezzel be is fejezhetnők beszélgetésünket.

— Ne, még ne, hadd vallassalak még egy kicsit, nem azért, hogy visszaadjam a kölcsönt, amikor ugyanis Te vallattál a kollokviumokon, hanem mert éppen beszélgető kedvedben találtalak és mert szívből érdekel életed folyása. Azt szeretném még tudni, hogyha újrakezdhetnéd mit csinálnál másképpen?

Semmit, kedves Misi, minden úgy volt jó, ahogy volt, még a megpróbáltatások is. Hadd idézzem neked emlékezetből (bizonyára megbocsát a költő, ha szavaiban tévedtem volna): „Nem ismerem a célomat, mert a célom ismer engem” (Weöres Sándor). Hát valahogy így. Ezt nem magyarázom, mert nem akarok világmagyarázatokba keveredni, amihez nem szárnyal képzelőerőm, de valahol itt van megnyugvásom megoldása. Szeretném kutatóid