Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése

helyen kezdtek temetkezni, hanem a nagycsaládok kijelölt helyein szinte egyszerre folyt a temetés, tehát 4—5 korai góca van s ekörül népesedik be a temető, egyszerre térbeli „kezdetén” és a „végén”. Ez a szemlélet nemcsak a régészeti munkát alakította át, hanem például az embertanét is, akik a „temető átlaga” helyett most már családokban, nemzetségekben figyelték az embertani jegyek jelentkezését, öröklődését. Ma már általános ez a szemlélet és boldog vagyok, hogy én indítottam el, mégha erről illik is megfeledkezni!

— Nos Gyula bátyám, te a szegény ember régészének tartod magadat, de akkor hogyan került érdeklődésedbe például a hun aranyíj, a bócsai fejedelmi lelet, a nagyszentmiklósi kincs, a magyar jogar, a Szent György-szobor, a Szent László-herma és a Szent László-legenda falképsora?

— Látod, erre még nem is gondoltam. Én csak boldog voltam, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, ami izgatott. Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy soha semmi nem érdekelt, csak ahol ismeretlennel álltam szemben. Tehát nincs olyan dolgozatom, hogy eddig ismertünk száz ilyen darabot, de, íme, felbukkant a százegyedik! De ahol valamit nem tudtunk, például az „ismeretlen rendeltetésű tárgyak” szerepének meghatározása, az serkentett. Több olyan meghatározásom is van, amelyet ma természetesnek fogadnak el (tűtartó, íjtegez, nyereg, tarsolyzárók, nyúzott lóval való temetkezés stb., stb.).

— Gyula bátyám, mint tanárhoz szeretnék most kérdést intézni Hozzád. Azt érzem eddigi feleleteidből és írásaidból, hogy voltaképpen csak az lehet igazán tanítványod, akiben megvan az a sokirányú érdeklődés és képesség, ami benned munkál. Jól gondolom?

— Kétségtelen, hogy ötlyukú pásztorfurulyán nem lehet négyszólamú Bach-fügát játszani, minden hangszernek megvan a sajátos természete. Ugyanígy van a régészekkel is, itt is megtalálhatók a különböző temperamentumú egyéniségek. Egyiktől sem lehet elvárni, hogy olyanképpen munkálkodjék, mint egy más adottságú társa. Mindegyik hasznos munkát végezhet a régészeti megismerés területén. Az „addig nyújtózz, ameddig a takaród ér” bölcsessége kellene uralkodjék közöttünk, ehelyett valami hamis felfogás egyenlőségjelet tesz a régészek közé: aki régész, az régész. Nincsenek minőségi különbségek megítélésükben, megítélésünkben. Nos, látod, ez aztán kényes kérdés lenne, de kérlek ne tedd fel, men nem tudnék megoldást javallani! Mennyi mindentől ódzkodnék, például: tehetséges, tehetségtelen; jellemes, karrierista; a szintézis felé hajló, a részletek munkálója; férfi és nő.

— Ne vedd zokon, ha közbeszólok, de ez utóbbi megkülönböztetés mit céloz? Régészet csak egy van, és egyenjogú e terület munkálásában a férfi és a nő. Vagy nem így érzed?

— Igazad is van, meg nincsen is. Két végletes példát említenék: nem lenne-e megmosolyogni való, ha egy férfihallgató foglalkoznék a gyöngyökkel és a női viselettel, egy nőhallgató pedig a szablyákkal és a férfiviselettel? Vagy hogy még kirivóbb néprajzi példát idézzek: vajon mire menne egy férfihallgató, ha a születésvarázslat témáját kapná, vagy egy nőhallgató, ha például a vetés-aratás kérdéskörét kellene feldolgoznia. Persze-persze mindkettő érhetne el eredményt, de az vajmi halavány lenne ahhoz képest, mintha megfelelő kérdéssel megfelelő nemű személy foglalkoznék! Az egyetemen próbálkoztam ezzel, általában bevált.

— Ha már felvetődött az egyetem kérdése, hadd kérdezzelek meg, miért mondod állandóan, hogy nem voltál jó tanár? Hiszen mi, akik hallgatóid voltunk, mindig becsültük benned kérdésfeltevéseidet, előadásaid tiszta vonalvezetését, szép és érzékletes magyar beszédedet.

— Nyilván emlékszel arra, hogy 70 éves koromban, amikor nyugdíjba küldtek, a szolnoki múzeum támogatásával kiadtam Régészeti levelek címmel egy kötetet, s abban Írtam erről is. Ebből a kötetből minden tanítványom kapott, akit annak ismerek el, öten nem kaptak, róluk csak annyit vagyok kénytelen elismerni, hogy „hozzánk jártak az egyetemre”, de tanítványaimnak nem fogadom el őket. Tudod, hogy nem eszük miatt, hiszen általában jó képességűek, hanem mert nem állták ki az emberség próbáját.

De nem szeretnék kitérni kérdésed elől. Miért is gyanakodtam a magam irányában, hogy nem volnék jó tanár? Azért mert kezdettől fogva éreztem — csak később fogalmaztam meg —, hogy a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. A múlt nem csak kengyeli