Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése

vívták ki s ebben én is osztoztam. Úgy értsd, hogy én is bámultam és magamnál különbnek tartottam őket. Tóth Menyus is velünk járt, meg Ámos Imre; Barcsay Jenő és Hincz Gyula egy évvel végzett előttünk. Vajda Lajos, Korniss Dezső az Epreskertben dolgoztak, bár ismertem őket, de csak laza kapcsolataink voltak egymással. Am mindegy, a lényeg az a szellemi közeg volt, amely egyszerűen azáltal jött létre, hogy voltunk és tudtunk egymásról. Legtöbbjük hallatlan együttérzéssel és bátorsággal figyelte a szegény emberek életét és rajzolta is őket feszélyezettség nélkül, én még figyelni is csak félszemmel mertem, nehogy megbántsam valamelyiküket. így a közvetlen életszerűség valóban hiányzott rajzaimból. Nem hallgathatom el azonban, hogy a természetelvű művészeti neveléssel és érdeklődéssel párhuzamosan izgatott minket — s engemet is — a „gépkorszak művészete” és ennek irodalmi vetülete: Kassák és a Munka köre. Hosszú-hosszú ideig bámultuk egy-egy áramvonalas automobil sárhányójának térgörbéit, formai alkalmazkodását a levegő súrlódásához. Egyszóval gazdag volt az öntudatlan készülődés, amely pályám ellentétbe csapódását megelőzte. Amikor is festőből kutató lettem.

— Nos légy szíves erről beszélj részletesen, hiszen voltaképpen mint régészt tartunk számon, különösen mi, volt tanítványaid.

— Erre nem egyszerű a felelet. Még főiskolás koromban belekerültem a lélektan és a történelembölcselet sodrába. Az előbbit Freud jelentette és főként magyar tanítványa, Róheim Géza, akinek tanítványául szegődtem. Az ő révén az addigi tisztán magyar népi érdeklődésem a nemzetközi etimológiába tágult. Másrészt tudományosan izgatni kezdett képzőművész mivoltom. (Ez később is megmaradt, hadd említsem meg a Művészet kezde- tei-ről írt könyvemet). Lyka Károlyhoz írt szakdolgozatom címe: A vonal mint kifejező eszköz tudatosan fordult a szépséges vonal felé, de — kísérletekkel! Kidolgoztam egy módszert, melynek célja az volt, hogy a vonalrajzból kizárja a tudatos ellenőrzést és az ilyenképpen megtisztított vonal viselkedését figyelje. Ezt azáltal értem el, hogy ugyanazt az egyszerű rajzot igen sokszor megismételtem, majd a sorozatokat becsukott (elkendőzött) szemmel és különféle testhelyzetekben tovább rajzoltattam, a kísérleti személy végkimerüléséig. A végén sok száz kísérleti rajz után kiderült, hogy a vonalban testhelyzetünk vetületét érezzük meg és a csukott szemű vonalrajzok testünk arányait veszik fel. Hosszúhosszú munka eredménye volt ez, s amikor készen lettem, eszembe jutott, hogy Leonardo a Trattato della pitturá)ában mindezt nagy egyszerűséggel megírta, mondván, hogy a festő vigyázzon arra, nehogy alakjai az ő arányait vegyék fel.

Az Ethnographiát állandóan olvastam (Édesapám kapta), s így a kutatás módszertanát észrevétlenül sajátítottam el. Ehhez képest, amit a régészettől kaptam, amikor beiratkoztam az Egyetemre, bizony nagyon halovány volt: formai összehasonlítgatások vég nélküli sora, időrendi kutatások, hit abban, hogy bizonyos „horizontokban” egyidőben változik minden, a „hatások” mindenekfelett való kutatása idegen volt tőlem. Valami olyant szerettem volna csinálni, ami a múlt életét idézi fel, így lettem a szegény emberek régésze.

Ebben nagy megértőre találtam Méri István barátomban, aki szegény emberek gyermeke volt, s maga is szegény emberként szánta rá magát a múlt kutatására. Nagy szerencsém volt, hogy az Erdélyi Tudományos Intézetben K. Kovács László dolgozott a mellettem lévő szobában és ő éppen a hóstátiak temetkezését elemezte, bőven idézvén a finn irodalomból, amihez egyébként nem jutottam volna hozzá. Az ő munkálkodása nyomán vetettem fel a honfoglalás kori temetkezések értelmezését s találtam rá a nagycsaládi temetkezésekre, arra, hogy a temető a „halott falu”. Ekkor írtam A honfoglaló magyar nép élete (1944) című könyvemet, amely — nyugodtan mondhatom, nem dicsekvésből — átalakította népvándorláskorunk régészetét és külföldön is sikerrel alkalmazott módszerré vált. Eddig ugyanis a nagyobb temetők benépesülését akként gondolták, mint a mai nagyvárosi temetőkét: valahol elkezdték s aztán folytatták, amíg a temető be nem népesült. Meg kellett állapítani tehát a „temető kezdetét” és a „temetkezés végét”, s így kényelmes időrendet kaptak, és vég nélkül folyt a játék a „korai”-val és a „késői”-vel. Az ám, de Édesapámék falujában (Abásfalva, Udvarhely megye), tapasztaltam, hogy a temető valóban a halott falu és annyi góca van, ahány nagycsalád, nemzetség a faluban megült. Eszerint tehát nem egy

11