Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - A hazai agrárvilág - átmeneti korban: Fekete Gyula válaszol Pál Gyula kérdéseire
a jövő megalapozása egy lakosra számítva több pénzt emészt fel, mint a falvakban. Ám az a gyakorlat, amely a költségvetésből a településfejlesztésre szánt pénzek 65 %-át Budapestnek és az öt nagyvárosnak juttatta, a két milliónyi lakost számláló kisebb falvaknak pedig mindössze 1 % jutott, az a gyakorlat nagy ívben esen át a nyereg túloldalára. Mint egy szakember kifejtene, „a kanalizáció műszaki paraméterei alapján” — egyszerűbben szólva: a csatornázási költségtételek alapján — is meghatározható, életképes-e egy település, ez az egyetlen szempont is eluralkodhat a jövő megtervezésében, ha száz más — ennél többnyire fontosabb — szempontot elhanyagolunk, figyelmen kívül hagyunk. Feltűnő, milyen törvényszerűen zsákutcába viszi a tömérdek költséggel, nagy reményekkel indított vállalkozásainkat is az egy-szempontúság. S elmaradhatatlan szövődménye — így nevezhetném — a csőlátás, amikor a vállalkozás — a koncepció, a doktrína — hívei, szerelmesei, rajongói csak azt hajlandók észrevenni, számon tartani, ami őket igazolja, de kiesik a látószögükből minden érv, tény, vészjel, ami ellenük bizonyít. Mondjuk trónra emelkedik ez a szempont: a lakótelep a legmodernebb települési forma, a családiház elavult. Holott csak egy pillantást kell vernünk a fejlett országok legújabb településeire: éppen fordított a fejlődés menetrendje. Mondjuk eluralkodik ez a szempont: az ingázás embertelen, költözzék be minél több ingázó a városokba, a munkahely közelébe. Holott megint csak egy pillantás a világba, s akár arra a következtetésre juthatunk: az ingázásé a jövő. Csupán az a kérdés, mekkora a távolság a lakóhelytől a munkahelyig, milyenek az utak, milyen a közlekedés. Mondjuk beszentelődik ez a szempont: az egy-kétezer lélekszámúnál kisebb falu, mint termelői s mint fogyasztói egység, nem korszerűsíthető. S ebből a csőlátásból kimarad, hogy a falu társadalmi egység is, népességmegtartó emberi közeg, szülő-nevelő közösség, számba is alig vehető emberi értékek hordozója. Bizony, nehéz kérdések ezek, merre vezetnek a hidak a mából a jövőbe. Mintha a jövő-tudatunk elbizonytalanodott volna. A szocialista jövő-tudat is immár az ábrándoktól jórészt megtisztulva bizonytalanabb, mint volt az ábrándozások évadán. A nemzeti jövőtudat is. Hát még az aprófalvak jövő-tudata! Sokat méltatlankodnak írástudók a masszív, összkomfortos, költséges kripták miatt. Pedig csak tünet a kriptaépítkezés: az elöregedő falu már nem a gyerekekben érzi a jövőt, távolba szakadtak, számukra nincs mit építeni — s a jövő-tudat lassan beköltözik a temetőbe. 9. A szövetkezetekről szóló szakirodalomban ma az egyik nézet szerint a termelőszövetkezeti tagot, mint tulajdonost kellene ösztönözni, hogy ne munkavállalóként, hanem tulajdonosként dolgozzon. Mások viszont a munkavállalói ösztönzést tartják elsődlegesnek, mert nézetük szerint, mai körülmények között tulajdonosi szerepről nem beszélhetünk. Nehezíti ezt az, hogy ma a fejlett tőkés országokban sem a tulajdonos maga lesz munkáltatóvá és vállalkozóvá minden esetben, hanem ezek külön személyek. Az Ön véleménye szerint ma lehet olyan tulajdonviszonyt és termelési módot találni, amely a termelőszövetkezeti tagot a termelésben mint tulajdonost, mint munkáltatót, egyben mint munkavállalót és mint vállalkozót is érdekeltté tenné? — Igen összetett kérdés ez. Ha jól értem, az a lényege: mi volna hát a kívánatos — pontosabban: nálunk kívánatos — szocialista gazdasági modell. Szeretném hangsúlyozni: itt senki sem lehet okos, és biztos a dolgában, minthogy csak feltételezésekkel tapogathatunk egy kivánatos modell felé. Bizonyára az volna az eszményien korszerű és eszményien szocialista modell, amely a különböző — sőt évszázadok, évezredek óta egymással hadban álló — érdekeltségi formákat a lehető legteljesebb összhangba hozná. Elérhető vajon ez az eszmény? Én megelégednék annyival is, ha sikerülne megközelíteni. 10
