Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése
colás”-ba. Azért meg kell mondanom: köszönöm Neked, hogy erre kényszerítettél, mert sokminden van, amit így elmondhat az ember, de tanulmányban nem. Jó egészséget kívánok, kislányodnak boldog életet, s az egész családodnak maradtam szeretettel: ölel László Gyula Végre kezemben volt a teljes vallomás két folytatásban. Kezdetben arra gondoltam, hogy a kettőt valamiképpen összeötvözöm. Nem kellett volna sokat igazítanom a szövegen, mert kevés benne az átfedés, de aztán másképpen döntöttem és meghagytam változatlan formában az egészet, mert egyrészt az átfedések csak részlegesek, másrészt időközben lezajlott a finnugor kongresszus a Szovjetunióban s erre az első „beszélgetésben” még csak utalás történik, a másodikban már a lezajlott eseményről kapunk hírt. S ennyi — talán hosszúra is nyúlt — bevezető után lássuk magát a szöveget, hiszen az minden magyarázatnál lényegesebb. * * * — Nehéz helyzetben vagyok most, hogy egykori professzoromat kellene faggatnom gyermekkora, indulása, általában élete kérdéseiről. Amolyan nemszeretem feladat ez, nem azért, mintha nem becsülném egykori tanáromat, hanem éppen azért, mert nagyon szerettem és szeretem. — Először is egyezzünk meg abban, hogy nem professzorozol, hanem Gyula bátyámat mondasz, én meg nem Kőhegyi doktorozlak, hanem kedves Misinek szólítalak, így köny- nyebben megy a beszélgetés. Egyébként ha számodra „nemszeretem” feladat, hidd el, hogy nekem is az, mert már nagyon sokszor kérdezősködtek „múltam” felől. Dehát egykori kedves tanítványomtól, idősebb korom barátjától nem tagadhatom meg a választ. Gondoltam én valamit, hogy a kérdés-felelet unalmából kiszabaduljunk. Van nekem egy „önéletrajz” sorozatom, nagyméretű, igen megdolgozott tusrajzok, számszerűit húsz. Az a címe: Veronika kendője és a pillangó. Úgy harminc éve rajzoltam, azóta sem folytattam. Nos hát ezeknek a rajzoknak menetében, néhány gondolatot tőlük kölcsönözve, felelnék neked kedves barátom! Egyszer valami kérdéssel kapcsolatban azt mondottam, hogy egy mű nem akkor kezdődik, amikor hozzáfog az ember, hanem minden műnek (legyen az régészet vagy képzőművészet) őstörténete van, amely messze visz az időben, sokszor messzébb, mint írójának, festőjének élete. Nohát ez a „Veronika” is így kezdődik. Nem bántott Kodolányi János baráti rosszmájúskodása, amikor azzal kezdte, hogy „Vera ikon”, tehát Veronika nem is élt volna. Hát ha nem is élt, de számomra mindenképpen élő valaki, aki a szegény megkínzott arcáról letörölte a verítéket s a kendő máig is őrizné az arcvonásokat és a tövis nyomán a vércseppeket. Egyszóval jelkép volt ez számomra, bár nem pontosan értem tartalmát. Nos, az önéletrajz azzal kezdődik, hogy „Az Ige testté lett”, azaz eszmélésünk irdatlan lassú kialakulásában elérte emberrélevésünk fokát. Itt közbe kell valamit szúrnom — mint ahogy szokjál hozzá, hogy minduntalan megakad a beszéd és közbeszólok — hogy fiatalkorom nagy élménye Bergson „teremtő fejlődése” (Evolution créatrice) volt, és nem tudok a darwini „átmenetekben” hinni. No, de mindegy, az én életem is akkor kezdődött, amikor emberré lettünk. A rajzon az élet sokféle formájának dzsungeljében két szerelmes ölelkezik. A következő képen „Európa születése” látható, hiszen európai ember vagyok s az európaiság nem bennem született, hanem évezredekkel fogantatásom előtt. A rajz négyalakos: áldott állapotban lévő feleségem előtt két istennő áll: Athéné Parthenosz és Afrodité, a szellem és a test kettősége; és egy öreg faun leskelődik egy nagy kő mögül. Hiszem és vallom, hogy európaiak vagyunk. Ezután már egyéni életem kezdődik gyermekkori álmaimmal. Majd az amor sanctus és nagy nevelőim: Beethoven, Bartók és Picasso (sajnálom, hogy Rudnayt nem rajzoltam meg, talán még sor kerülhet rá). Aztán Édesapám 4
