Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése
halála, Édesanyáin magánya, gondolatok a könyvtárban, kislányunk betegsége, a „Teben- ned bíztunk” himnusza és így tovább, a vége pedig: „sorsom: menni, menni”. — Hát ez valóban váratlan, de igaz szemlélet. Ám ne siessük el a dolgot, hanem légy szíves Gyula Bátyám kissé részletesebben mutasd meg a magad életét. — Ez bizony nem egyszerű. Egyszer Kolozsvárott felkértek, tartanék előadást a mélylélektan és a művészet kapcsolatáról. Könnyedén vállaltam, hiszen irodalmát meglehetősen ismertem. Ám, ahogy közeledett a kitűzött időpont, egyre idegesebb lettem: hát azt szajkózzam vissza, amit más kutatott ki, nem én? Ekkor ötlött fel bennem, hogy megkísérlem kifürkészni, hogyan lett belőlem művészeti bíráló. Nos, nem akarom hosszú lére ereszteni a dolgot — valahol már meg is írtam — kiderült, hogy lírai természetű Édesanyám és erősen értelmi Édesapám nem ötvöződtek bennem teljes mértékben, hanem hosszú ideig az egyik, aztán ugyancsak hosszú ideig a másik uralkodik bennem. Általában hét évenként változik természetem, az éppen felszínre került magatartás búvópatak-életre kényszeríti a másikat, míg az lassan erőt gyűjtve felülkerekedik és lenyomja a másikat, aztán így megy ez sorjában. Akarva-akaratlan mitológiában láttam életemet. — És ezen belül mikor jelentkezett először régész érdeklődésed? — Persze sem napra, sem évre nem tudnám megmondani, de kölyökkoromban „ásatásokat” végeztünk a kőhalmi vár sziklái közt (híres viperafészek, de mi eggyel sem találkoztunk). Ugyanakkor szenvedélyesen rajzoltam is, először „rajzi korszakom” következett, majd a gimnáziumban felülkerekedett festőiségemen az őstörténeti érdeklődés, meg akartam fejteni a székelyek eredetkérdését. Áldott jó apám — akkoriban a Néprajzi Múzeum könyvtárosa — fáradhatatlanul hordta haza fiának olvasni a szakkönyveket. De közben ismét felerősödött a rajz-festés szépsége. A Kölcsey reálgimnázium hetedikes koromban beíratott az áldott emlékű Szőnyi István magániskolájába, aki később élete nagy csalódásaként említett, mert nagyon nagy reményeket fűzött képességeimhez. A Képzőművészeti Főiskola után az Egyetemen végeztem a Keresztény régészet—néprajz—magyar föld régészete szakot és doktoráltam 1935-ben. Utána a Nemzeti Múzeumban, majd az Erdélyi Tudományos Intézetben dolgoztam. A kolozsvári Tudományegyetemen tanítottam 1949- ig, amikor is kormányzatunk Pestre hívott, ahol „jóbarátaim” kisemmiztek és én harmad fizetésemből kellett eltartsam családomat. Ám később ez is jóra fordult, nemcsak azzal, hogy 1957-ben visszakaptam egyetemi tanszékemet, hanem azzal, hogy a nehéz időkben pénzt kellett keresnem, diafilmeket csináltam s aztán ezek egyikéből született az 50 rajz a honfoglalókról című könyvem, amely már 100 000 példányban került a magyar fiatalokhoz és a művelt érdeklődőkhöz. (Az Emlékezzünk régiekről éppenséggel 240 000 példányban jutott el hazánk és a külvilág magyarjaihoz!). Tehát 57-től 80-ig, amikor nyugdíjba küldtek, ismét a Bölcsészkaron voltam professzor, azóta pedig nyugdíjban dolgozom, talán még többet, mint aktív koromban. — Ez volt életed eseménytörténete Gyula Bátyám, de engem — s nyilván az olvasókat is — e fél évszázad emberi színjátéka érdekelne, nem az, hogy mi történt Veled, hanem az, hogy mi történt Benned... — Igen, valóban ez a kérdések kérdése. Mi történt bennem?! Kezdjük azon, hogy gyermekkoromat falun, községben, de főként önellátó környezetben éltem le. Azaz a kenyérdagasztástól és -sütéstől a szappanfőzésig, bútoraink készítéséig, a baromfi- és állatnevelésig minden szemem láttára, sőt közreműködésemmel született meg. Ez volt számomra az élet s most jön valami, amit — nagyon kérlek — ne tekints szófordulatnak, hanem valóságnak: ezt kerestem a régészetben is, hiszen a „leleteket” emberek készítették, használták. Milyen volt mindennapjuk, hogyan éltek? Ezt régész útnakindítóim (Alföldi, Fettich, Tompa) nem tekintették régészeti kérdésnek, hanem néprajznak fogták fel. így, bár a mesterséget tőlük tanultam, kibontakozásom ellenükre történt. Doktori értekezésem még ebben a „reálrégészeti” szellemben fogant s ekkor kaptam egy tőmondatos bírálatot Győrffy Istvántól: „Gyuluka — mert így szólítottak — nem ezt várjuk tőled!” Ezek után egyre tisztult bennem hivatásom: a szegényember régésze, az élet felidézője akarok lenni. Ebben gyermekkori rossz érzésem is táplált. 5
