Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - A hazai agrárvilág - átmeneti korban: Fekete Gyula válaszol Pál Gyula kérdéseire

fővonalába illeszkedő, tehát elfogadható, és mi benne a kényszerű, az erőltetett, a káros, tehát elfogadhatatlan?

Közismert, hogyan rangsoroltuk a településeket, hogyan kaptak valamely íróasztalnál „alsó”, „felső”, „kiemelt” és ehhez hasonló sarzsit, ám néhány év alatt — a falvak sok száz vagy épp ezer éves korához képest tüneményesen rövid idő alatt — kitűnt, hogy az élet nem tiszteli a merev kategóriákat, a már hivatalosan is feudális jellegűnek minősített rangsort: olykor a kiemelt település a kedvezményei ellenére pang, a leminősített a rálőcsölt hátrányok ellenére fejlődik. Sőt új települések nőnek ki a földből, több száz lakossal, új építésű családiház-sorokkal — egyedül Bács-Kiskun megyében 60 ilyen új települést tartanak számon —, a fejlesztési tervekben nem szerepelnek, tehát születési bizonyítványuk nincs, nevük sincs hivatalos, csak afféle ragadványnév, határrésztől, dűlőtől örökölt; önkormányzatuk, közigazgatásuk nincs, egyelőre név nélkül is a „tanács-talan” aprófalvak számát szaporítják. Hogy életképesek-e? Már azzal is valószínűsítik életképességüket, hogy más aprófalvak halódása korában születtek — legalábbis egyelőre — aprófalunak, nem ritkán az oly könnyen osztogatott építési tilalmak ellenében, van rá példa, hogy a kereskedelmi alapellátás letiltása ellenére! De ugyanilyen ellentmondásos a tanyák helyzete, a helyi adottságok, körülmények, feltételek szerint: az egyik vidéken pusztulnak, kihalnak, más tájakon a kedvezőbb adottságokat kihasználva, az új viszonyokhoz alkalmazkodva épül, virágzik a tanyavilág.

Mármost mi a teendő? Hagyjuk a sorsára a tanyát, a falut, a várost — ahogy esik, úgy puffan? Vagy ha nem, hát hogyan lehetne a fejlődést, nem holmi koncepciókat erőltetve, hanem okosan, rugalmasan — segíteni? Hiszen nyilvánvaló: a termelőmód változásai a települések szerkezetére, sűrűségére, népesség-eltartóképességére is hatnak. Elég egy pillantás iparunkra, mezőgazdaságunkra, nem üres szó az, hogy történelmi a változás. Eszerint természetesnek kell tekintenünk, hogy a települések fejlődése is ellentmondásos, s hogy merre tartson, azt aligha lehet papíron megszabni, előrajzolni, kicentizni. Azaz csak hozzávetőleg, nagy vonalakban lehet; erre való volna a távlati terv. Viszont a távlati terv csak az ívét vázolja fel a jövőhöz vezető hídnak, a pilléreit évről évre a változó valóság talajáról — a változékony szükségletek, igények, követelmények felől — kell felépíteni.

Újabb — még fogasabb — kérdés: vajon a híd ívét helyesen tájoljuk-e a távlati tervben? Biztos, hogy a jövő felé közelít? Mi a tanya jövője, mi a falu jövője, mi a város jövője

— általában? És különösen: az adott település jövője? Mennyire bízhatjuk rá magunkat a számításainkra? Hány olyan település, létesítmény van máris az országban, amely sok milliárdot, tízmilliárdot elszívott a közpénzből, a közvagyonból, de a mai tudásunkkal, helyzetismeretünkkel — s a világbeli, világgazdasági, olykor kiszámíthatatlan változásokat is számba véve — ma már semmiképp sem a hajdan kiszabott irányba tájolnánk a megszerkesztett jövőjét.

Ám ha egy nem eléggé körültekintő szemlélet — dogma, doktrína — annyira eluralkodik, hogy nem tűr ellentmondást, figyelmeztetést, bírálatot, elfojtja a kívánatos szabad vitát is: önmagát fosztja meg a követelő pályamódosítás lehetőségétől. Mire megállásra, visszafordulásra kényszerül, egész sor olyan folyamatot indított el, amely már visszafordíthatatlan, olyan károsításokat okozott, amelyek már helyrehozhatatlanok. A hozzáértők

— s egyáltalán: az érintettek — szabad vitája híján nem épülhetnek olyan hidak a jövőbe, amelyeken biztonságosan el is jutunk a jövőbe. Szabadabb vitákat az elvekről, a tervekről; szabadabb versenyt például a települések és a települési formák között. Ne osztogassuk olyan könnyedén, íróasztal mellől az előnyöket és hátrányokat; ne részesítsük képtelen kedvezésekben azt, ami még nem bizonyította életképességét, ne verjük agyon erőszakkal azt, ami még bizonyíthatja életképességét. Az okos településpolitika tartja az arányokat: az ide kiosztott előny nem jelent másutt behozhatatlan hátrányt.

Nyilvánvaló például, hogy a nagyvárosokban sok olyan beruházás szükséges, amely majdan nemcsak az illető város lakosságát, hanem a tágabb környék, esetleg megyényi terület vagy éppen az egész ország lakosságát szolgálja, következésképpen a városokban

9