Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Kiss Dénes: Nagy ezüst sorstükör: Kósa Csaba könyve a Dunáról: [Kósa Csaba: Nagy ezüst országút]: [könyvismertetés]

meg, mint a tölgyek. Az erdőben, ahol gyökeret eresztett, ahol a vihart állta, ahonnan földi hatalom el nem szólíthatta.” Hát ilyen emberek is élnek e tájon? Kérdezzük és azt gondoljuk, miért nem ismerjük őket? Ök, mintha az örök időkből állnának elénk, a természet Hamletjei, Tiborcai vagy inkább boldog emberei. Mert a sorsukból, a tűnődéseikből azt ragyogtatják föl: hogy a munka az élet tisztessége, a sors vállalása pedig a méltó emberi tartás. Nem lesznek híresek, nem cselekszenek világrengetőt, küzdelmük, életük mégis hősies. Végső soron ezek az emberek az ország építményének alapkövei. Ők azok, akik minden időben szívósan, legyőzhetetlenül állták a történelem, a természet megpróbáltatásait, rájuk gondolhatott Berzsenyi, amikor ezt írta: ,JSlem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Mert a helytállás egyedül az eszmeteremtő magatartás, és a világ haladó, nagy eszméi csakis e „kis eszméken” növekedhetnek és hathatnak, miként a füvek sziklamorzsoló ereje hoz létre talajt a nagyra növő fák számára is.

Nem hajolnak már sokan a Duna tükre fölé azok közül, akiket az író megkeresett, akiktől tanult. De számára példaképek maradnak, ahogy számunkra is. Ezért kell kötelezően elgondolkodnunk e könyv elolvasása után és megkérdeznünk: e hazában mi dolga is van az írónak? Ha méltó akar lenni azokhoz az elődökhöz, akik — megelőlegezve tevékenységét — hitelesítik e hivatást. Mire kell készülnie, mi mindent kell ismernie — fölismernie! — és tudnia, hogy tisztességgel betölthesse helyét, megvalósíthassa, amiért a világon van. Nem, nem akarok azok ellen — senki ellen! — szólni, akik a kávéházakban vitatkoznak vagy járják a főváros éjszakáit. Nemes kötelezettség ott is várhatja őket. Ennek nyomát azonban — elenyésző kivételtől eltekintve — sajnos, nem találjuk a művekben. írói hírt s nevet sanda és alantas „igényekre” alapozva „szereznek” többnyire. Az efajta „vitézkedőbői” máris több van, mint amennyit elnézően eltarthatunk! Ez a fajta nagyvonalúság máris önmagunk elleni vétek. Valami ellen hadakozni, csaknem mindig részletkérdés, valamiért küzdeni: eszme! A teljesebbet meghatározni és vállalni sosem volt könnyű, tehát azt, hogy az adott helyen, az adott valódi helyzetben mi a dolgunk a világon?! Kosa Csaba e könyvének tervezésekor, írása közben megismerte a nagy vivőér környezetében lévő életet, emberekét éppen úgy, mint a városokét, falvakét, erdőkét, mocsarakét, holtágakét. S a mindezeken átrúgató történelem építő vagy dúló maradványait. Vagyis megpróbálta átfogni tekintetével a folyamatosságot s levonja a következtetést, nemcsak várost, falut, embert, de egyetlen fűszálat sem pusztíthatunk el anélkül, hogy később valamiképpen meg ne sínylenénk! Látnia kellett a történész szemével is, hiszen a nagy folyó partjain zajló történések gyakran nemcsak helyi- vagy országos jellegűek voltak, de európai hatásúak is. A Duna mára mind jobban homályosuló tükrében maga a történelem nézte az arcát!

Ez az az alapvető fölismerés, ami átfogja az írói mondanivalót, ami a mindenkori ismeretlen hősök sorsát beleágyazta a nagy ismert folyamatokba, társadalmi, történelmi mozgásokba. A hiteles képhez ismernie kellett a vízi emberek természetét, szívós küszködését, az aranymosóét éppen úgy, mint a vízimolnárokét, hajósokét, kereskedőkét. De otthonosnak kell lennie az ipar és a mezőgazdaság történetében is. S egyúttal nem botladozhat a magyar történelem eseményei, összefüggései között sem. A Nagy ezüst országút kifejező kép, találó cím. A nagy folyam egyik partjától sincs igazán nagy távolságban az országhatár, tehát nem is kissé, az ország történetének is sorstükre volt — s egyre inkább maradt! — a Duna. S ez a tény, sajnos, nem tudatszűkülést jelez, így egyre jobban meghatározó, hogy mi történik és hogyan hat a partjain. Kosa Csaba a haza- és tájszeretet könyvét írta meg, sajátos, nemzetet figyelmeztető tankönyvet. S nem csupán szójáték: csak az igazi mű művel! Vagy a nemzet okítása szeretettel, ismeretekkel, már mosolyogtató szándék volna? Amikor egyre csökken a valódi értékek megismerésére fordítható idő s a fogyasztói társadalom nem ér rá az értékek befogadására, igaz, nem is kap annyit! A „szórakoztatás” árukínálata növekszik és a versengésben alulmúlja önmagát, fontosabb a hírhedettség minden másnál. A diszkó, a hangerőszak s újabban a képjátszó nevel! ... S mint ahogy lenni szokott, ez az „okos technika” — kevés kivétellel! — az ügyeskedők erkölcstelen kábítószereit kínálja. Ahogy mondani szokás, így „dolgozza meg” a lelket, amely azután már védtelen marad a véglegesen betegitő és pusztító fehér porok és „füvek” ellen, sőt, kívánja! S a hangerőszak nyugati „csillagai”, szem- és lélek-kápráztató mutatványosai, a leghíresebbek; korántsem tartoznak az emberi nem legnemesebb, legnagyobb gondolkodói közé! Viszont ők a műholdakról sugározzák a hangerőszakot és a szemfényvesztést. A műholdakból máris több van, mint kellene, körülkoronázzák a Földet, de a dicsfény, ami ránk sugárzik, nem válik az emberi nem dicsőségére! Hogyan is mérkőzhetne e „világpéldaképekkel” egy-egy író? Korunkban az igazi és példás emberi nagyságnak hol van annyi hódolója, mint egy angol vagy amerikai ilyen-olyan „sztárnak”? Tehát valamiért kell küzdeni a könyvek végváraiban az írónak. Ezért is kívánja a hitvallás és a tisztesség, a jövő féltése, hogy az ilyen vállalkozásról elemzőbben szóljunk.

A kiadó a fiatalabb nemzedék számára gondozta e könyvet, de hiba volna leszűkíteni az olvasók körét. Nemcsak azért, mert nagyon jól megfér egymás mellett és összhangba kerülhet Búvár Kund

94