Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Kiss Dénes: Nagy ezüst sorstükör: Kósa Csaba könyve a Dunáról: [Kósa Csaba: Nagy ezüst országút]: [könyvismertetés]
Kiss Dénes Nagy ezüst sorstükör Kosa Csaba könyve a Dunáról ~A. ányféle arc hajolt a Duna fölé? Országdúlóké, bitorlóké, űzötteké és elszántan védekezőké? Hányféle ember nézte sima tükrében a képmását, miközben a folyó nagy nyugalommal áramlott tova? S hányszor villantgatott vissza törött tükörcserepekként zavaros képdarabokat, átúsztató lovascsapatok vagy hadiúton járó gályák, hajók nyomán? Jege tartását is hány sereg próbálta? Valamiképpen mindig az e tájon zajló történelem pillantott a vízre s az, mint sajátos filmszalag „fölvette” a képet, amely soha vissza nem vetíthető, nem idézhető. Örökre ellopta magának a nagy folyam: „Hatalmas, nem is leplezett szilajság árad belőle. Mint aki nem ismeri a bölcső és a koporsó fogalmát, csak az egybemosódó, végtelen időét.” — írja róla a költői szépségű sorokat Kása Csaba. Dehát nem tette-e bölcsekké, költőkké mindazokat az elmúlt évszázadokban, akiknek életlehetőséget adott, akiket eltartott s egyúttal veszélyeztetett?! A vizek világának embereit szüntelen próbának is alávetette és csak az tartott ki mellette, aki állta a próbát. S nem is kissé, így volt a Dunával az egész ország. Hazánk térképét meghatározó arcvonásként vágja ketté a nagy folyó rajzolata. Mindig is elválasztott és védett, de egyúttal összekötött és kiszolgáltatott, egyszerre volt gát és összekapcsoló verőér. Sokszor vetette neki hátát az országvédő és országtámadó. Viszont Európa második nagy folyójaként valóban országok útja volt, a kereskedelem, a közlekedés segítője. Ha áradt, városokat, falvakat pusztított, éppen azokat, amelyek neki köszönhették fölvirágzásukat. Ma sem mindegy, hogy mi történik a nagy folyóval! Hol és miképpen avatkozunk a sorsába, hiszen a magunkéba avatkozunk. Ma is fontos fönntartó verőere e hazának, tágítható, szűkíthető — elvágható! Miként a múltat, kissé a jövőt is hordozza. Hogyan lehet tehát megírni a történetét? Merész és felelősségteljes írói vállalkozás! Akinek nincs valamilyen meghitt kapcsolata e nagy folyammal, az meg se próbálja. Nemcsak térben kell ismernie, a forrástól a torkolatig e folyó-óriás viselt dolgait, hanem időben is. És ki képes visszapillantani évezredekre? S bizony nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Csak talán az a makacs aranymosó sejt többet a Duna tulajdonságairól, akivel az író is találkozott. Miféle közelítési mód marad tehát? Talán az, ami szerencsésen jutott az Esztergomban született Kosa Csabának. Ifjabb korában sokszor hívta a Duna — ma is fiatal még, alig múlt negyven éves, e szép, külsőleg is tiszteletet parancsoló kötet nyolcadik könyve — s elszánt evezősként bejárta a folyamot. így ismerősként, noha már más arculattal, várták a szigetek, zátonyok, kanyarok, holtágak, parti tájak, amikor előkészülve e nagy munkára, két évet szánt arra, hogy újra fölkeresse a korábbi élmények színhelyeit. Igen, csakis ez a kapcsolat, ez a módszer lehetett célravezető. Közbevetve jegyezzük meg, bár könyvről szólunk, nem elhanyagolhatók ezek a látszólag apró részletek. Hiszen a vállalkozást is dicsérni akarjuk! Ugyanis Kosa Csaba új könyve, a Nagy ezüst országút, egyszerre többféle példát kínál korosztálybeli pályatársainak. Ha ugyan szükségét érzik az efajta példának s nem inkább a könnyebb ellenállás irányába, a divatok sodrása szerint kívánnak a pályán maradni? Természetes, hogy mindezek is eszünkbe ötlenek jó könyvek elolvasása után? Aligha. Nem nagyon érdekel bennünket semmi más, mint a megvalósított mű. S nem azért, mert a műfaj egyfajta ismeretterjesztésnek is fölfogható. A szépíró nem zökkent ki szükséges szerepéből, olvasás közben nem érezzük a „fölkészülés” nehézségeit. Csak utána döbbenünk meg: mindvégig magánál tartó szépirodalmi alkotást olvastunk, leírások, szép mondatok mutatványaival és ugyanakkor történelmet, várostörténetet, — ha tetszik, szociográfiát — és sokféle ismeretet adott át észrevétlenül az író. A könyv, amely a Móra Kiadó Ezerszínű Magyarország sorozat hetedik s minden bizonnyal egyik legjobb kötete, megjelenhetett volna akár a Magyarország felfedezése sorozatban is! Mert az író felkészültsége is lenyűgöző, azaz fáradhatatlansága, ahogy néhány percre elénk állít embereket és velük mondatja el az odaillő tanulságot. Találkozzon akár az egyik utolsó pézsmavadásszal, révésszel vagy uszálykormányossal, a gemenci erdő fővadászával, aki méltóságteljes tölgyekre hasonlított; bölcs mondatok világítanak a papíron. A gemenci fővadászt is újra megkereste, de már elment az „örök vadászmezőkre”. Igen: „Úgy halt 93
