Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Szentmihályi Szabó Péter: Értelmiség - hátrányban és előnyben
iskolai végzettségétől elvárhatót. Mégis, mindannyian ismerünk úgynevezett „első generációs értelmiségieket”, és nagyjából tudjuk, mik ennek a helyzetnek hátrányai és előnyei. Kezdjük talán az előnyökkel. Az ötvenes évek a mai magyar társadalmi struktúrában meghatározó szerepet játszottak, még akkor is, ha ma sok bírálat éri ezt a szerepet. Tíz- sőt százezrével kerültek iskolai végzettségüknél magasabban kvalifikált posztra olyan magyar állampolgárok, akik a korábbi rendszerben csak fizikai munkával kereshették volna meg kenyerüket. Persze, az ő gyermekeiket sem lehet jószivvel második generációs értelmiséginek titulálni, hiszen a legtöbb esetben az 1948 után értelmiségivé emelt, szakérettségiken és ál-diplomákon átemelt tömeg magatartásában, műveltségében megőrizte korábbi adottságait, hiszen az értelmiséget nem lehet „kinevezni” vagy pusztán okmányokkal legitimizálni, ennek a rétegnek a kialakulása több évszázados folyamat, s az ebbe való beavatkozás mindig rendkívüli veszélyeket hordoz. Nos, az ötvenes és talán a hatvanas években is társadalmilag igen előnyös volt első generációs értelmiséginek lenni. Ám ez az előnyös helyzet egybeesett egy ellentétes irányú tendenciával: az értelmiségnek, mint rétegnek a nyílt, majd burkoltabb leértékelésével. Az úgynevezett anyagi-erkölcsi megbecsülés ezekben az években legfeljebb szólamokban nyilvánult meg, bizonyítja ezt a számszerűleg legnagyobb értelmiségi szakmai csoport: a pedagógustársadalom megalázott helyzetbe való kényszerítése, mely mindmáig az egész magyar társadalom közérzetére, belső értéktudatára rányomja bélyegét. Mindennek következtében az első generációs értelmiséget nem, vagy csak legkiválóbb tagjaiban fogadta be és el a hagyományos értékstruktúrájú értelmiség; a korszak politikai és ideológiai rendszere amúgy sem tette lehetővé a nyílt konfrontációt vagy véleménycserét a kialakult értelmiségi helyzetről. Most tehát inkább az én nemzedékemről szólnék, a mostani negyvenesekről, akik 1945 táján születtek, a hatvanas évek végén szereztek diplomát, s a hetvenes évek elején alakult ki véglegesnek tekinthető munkakörük, „státusuk” az életben. Itt igazán érdekes az első generációs értelmiség vizsgálata, mert a hetvenes években már nem jelent ez különösebb társadalmi előnyt, a társadalmi mobilitás korszaka mintha hosszú időre lezárult volna: a nemzedékre vonatkozó megállítások zöme leginkább pszichológiai természetű. Miként a történelem során az „új-nemesekre”, az „újgazdagokra”, így az „új-értelmiségre” is leginkább a kisebbrendűségi érzés a jellemző, s a vele szükségképp párosult büszkeség, dac, s a más rétegekkel szembeni közlésképtelenség. Az első generációs értelmiségi valamiképp „vidéki”, legtöbb esetben tényszerűen is az, szembe kell kerülnie a fővárossal, a nagyvárosi létformával, az elidegenítő hatásokkal, a divatokkal, s mindezt az „elkésettség”, a „be nem avatottság” helyzetéből, általában rosszabb anyagi- és lakáskörülmények között. Természetesen sok függ attól, az első generációs értelmiségi korábbi családi, rokoni hátterében milyen értékítéletek kapcsolódtak az értelmiségi léthez. Ezek az ítéletek széles skálán helyezkednek el, az „úr lett belőle”, az „ingyenélő lett belőle” irigységétől egészen a megvetésig (különösen az utóbbi két évtizedben, amikor a paraszti jövedelmek messze meghaladták az átlagos, különösen a humán értelmiségi jövedelmeket). Az első generációs értelmiségi a saját erejéből „kiemelkedett” osztályából, ez a self-made mart büszkeségével is eltöltheti, s fokozott felelősségérzettel ruházza fel: sokszor úgy érzi, saját, korábbi osztályával szemben „törlesztenie” kell, azok szószólója kíván lenni, akik magasabb iskolázottság híján ritkán hallathatják közvetlenül szavukat. Ez a rokonszenves küldetéstudat igen gyakran meghatározó jellegű Írók, költők, képzőművészek, filmrendezők, orvosok esetében, hogy csupán néhány hivatást említsek. Az első generációs értelmiségi általában zárkózottabb és gyanakvóbb, nehezen oldódik társaságban, s mivel nem nőtt fel együtt a különböző értelmiségi divatokkal, felszínes kultúrjelenségekkel, nem „bennfentes” és ritkán sznob, úgy érzi, „kilóg” abból az új rétegből vagy csoportból, ahová magasabb végzettsége, illetve hivatása révén került. Az első generációs értelmiséginek ráadásul általában valóban vannak komoly műveltségbeli hiányosságai, melyeket felnőttkorban nehéz pótolni. Gondoljunk csak a több generációs értelmiségiek helyzeti előnyére: a házi könyvtáron, esetleges nyelvtudáson túl a külföldi utazásokra, a szülői ház baráti körére, arra a „légkörre”, alig érzékelhető, de állandóan meglévő információ- és értékítélet-rendszerre, amelyben a második generációs értelmiségi felnő és a család megértő támogatásával megtalálhatja, „megvalósíthatja” önmagát. Tegyük azonban mindehhez hozzá, hogy napjainkban — szerencsére — nem olyan drámai a helyzet, mint a korábbi évtizedekben. A társadalom demokratikusabbá, nyitottabbá válásával, a központi állami beavatkozás jótékony gyengülésével olyan spontán folyamatok indultak el az értelmiség belső szerveződésében, melyek kifejezetten teljesítmény-orientáltak. 75
