Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Monostori Imre: "Nem tudom az istent bemérni, nem ad jelet": Ratkó József portréjához
Bizonyos mértékig ebbe a kérdéskörbe kapcsolható be egy másik probléma is: a népi-urbánus ellentét önmagát továbbörökítő előítélet-rendszere, melynek legnagyobb rákfenéje, hogy kirekesztő szándéka nem vitát, csupán ürügyeket keres. Az első generációs — munkás-paraszt, esetleg lumpenproletár származású — értelmiség minden választási lehetőség nélkül a „népi” skatulyában találja magát, illetve ott találhat szövetségesekre, hiszen az urbánus műveltség- és magatartásmodell a többgenerációs értelmiség monopóliuma, ezoterikus „kifinomultságát” legfeljebb majmolni lehet, vagy kritikátlanul csodálni. Az első generációs értelmiségi belekapaszkodhat saját faluja, esetleg külvárosa sajátos „folklórjába”, közösségi értékrendjébe, de nem kelhet versenyre az urbánusokkal, akik nemcsak az európai fővárosok utcaneveivel dobálóznak, hanem fogyasztási szokásaikban is egyfajta nyugat-európai példát igyekeznek követni, vagy inkább utánozni. A közép-európai Magyar- országon így aztán az értelmiség — sarkítva a kérdést — kettészakad, s egyik fele kelet-európai plebejusi erényeket, másik fele nyugat-európai polgári értékeket próbál csillogtatni. Ez megmutatkozik — hogy példával éljek — az irodalmi affinitásokban is: a népi író-költő kelet-európai, ázsiai kultúrák felé orientálódik, ilyen nyelvekkel ismerkedik, ilyen szerzőket tolmácsol, mintegy hallgatólagosan átengedve a terepet „műveltebb” urbánus kollégáinak, akik a „kultúmyelvek” szerzőit fordítják és értelmezik. Mindez persze ideológiai töltéssel is jár: az első generációs értelmiség szociálisan érzékenyebb, ha tetszik, baloldalibb s egyúttal nemzet-középpontúbb (szándékosan nem mondok nacionalistát), míg a több generációs értelmiségi polgáribb beállítottságú és kozmopolitább (szándékosan nem mondok internacionalistát). Bízom azonban abban, hogy az ezredfordulóig fokozatosan felszívódik a magyar értelmiségnek ez a terhes megosztottsága, társadalmunk demokratizálódik és homogenizálódik, s ha reformgondolataink a kívánt irányban, a teljesítmény-orientált társadalom felé visznek bennünket, az ilyesfajta politikai-gazdasági-társadalmi hátrányok és előnyök — ha meg nem is szűnnek soha — egészségesen kiegyensúlyozódnak minden újabb nemzedéken belül. Igaz, nem lehetünk teljesen derűlátóak ezen a téren sem, hiszen éppen napjainkban figyelhető meg — a politikai demokrácia fejlődésével szinte karöltve — egy nagymértékű vagyoni differenciáció Magyarországon, s igen kétséges, nem eredményez-e mindez távlatilag egy némiképp amerikai típusú „egyenlőséget”, ahol előny és hátrány szinte kizárólag a pénzviszonyokban fogalmazódik meg. Monostori Imre „Nem tudom az istent bemérni, nem ad jelet” Ratkó József portréjához Félkenyér csillag című könyvben Ratkó József eddigi négy kötetéből és az újabb versek közül válogatva adta közre a legfontosabbakat, a leginkább maradandónak látszókat. Az említett négy kötet a 60-as évek elejétől-közepétől a 70-es évek elejéig-közepéig tartó költői korszakot ölelte fel. 1976-tól (nem számítva most az 1980-ban megjelent gyermekvers-kötetét) 1984-ig, a Félkenyér csillag és a kitűnő drámai költemény (a Szent István gyászát s az utódkijelölés roppant dilemmáját szíven ragadó), a Segítsd a királyt! megjelenéséig Ratkó nem jelentkezett önálló kötettel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem dolgozott-tervezett lázasan eközben is. Sőt, mintha a nagy feladatok közötti őrlődés-felőrlődés állapotába került volna. Egyik interjújában (Népszava, 1978. aug. 19.) elmondta, hogy nagyszabású népművelő-népnevelő program kidolgozásán és megvalósításán töpreng és fáradozik. A következő témákat tervezte feldolgozni: a közép-európai népek bűntudata, 76
