Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Gulay István: Életesszé No 1
Talán el is sápadtam. Nem attól, hogy elírtak valamit előlünk az amerikai írók, hanem hogy megírtak bennünket előre! Hiszen megírták, hogyan változik (majd) a magyar falu az automobilizáció- val, milyen életformaváltás, milyen számunkra új életérzések következnek be. Miközben bizonyos fórumokon azt szorgalmazzák, írjuk meg bátran, elevenen azt az óriási változást, ami az elmúlt negyedszázadban a falu életében bekövetkezett, nem feledhetem ezt a jelenetet. Eszembe villan mindig: „Nahát, nézzék csak! Ez is hamisítvány!” Nem félek persze attól, hogy nincs annyi sajátossága a magyar életnek, fejlődésnek, ami összeté- veszthetetlenné teheti a mi életünket, sorsunkat bármely más nép életétől, sorsától. A magam számára talán sikerült is valamiféle ötvözetét kidolgoznom a „csaknem európaiság” szobra anyagául. Meglepő mégis, milyen „kiérlelődött” szempontok szerint ítélik meg a szándékot sokan. A kiérlelődött értelmiség mögött, tudom, megbújik még mindig az említett figyelmeztető, óvó stb. magatartás, de talán uralkodóbb a „nem-illik-az-én-képembe” hozzáállás, noha — szerényen hadd jegyezzem meg — a hivatásos irodalmár nem a sajat irodalomképét kellene érlelje, építse, hanem az irodalom képét kellene elemezze, értékelje. Ronda szóval: az én-ség is oka a ma negyvenhez közeledő nemzedék irodalmi lemaradásának; először a politikai merevség-óvatosság, majd a hivatásos irodalmárok én-sége hátráltatta számos író időbeni beérkezését. Amint általában a művészeteket, az irodalmat is a tarkaság, sokszínűsége élteti. Sem az esztétizálás, sem az agyonpolitizálás nem használ egy irodalmi nemzedéknek. A miénknek ebben is, abban is még mindig bőven van része. * * * „Nem az énekes szüli a dalt, A dal szüli énekeset" ' Habits Mihály) Nem hiszem, hogy sok ország lenne a világon, ahol ennyi a „bátor ” író. Kérdezik is sokan: kell ennyi bátor ember? Nincs talán túl sok belőlük? Dehogy nincs! Dehát nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét! Még nem is régen ahhoz szükségeltetett bátorság, hogy valaki egy megcsomózott kötelet állítson ki műalkotásként egy tárlaton. Napjainkban a fokozott szellemi teljesíményt, önépítést, önszervezést követő nemzeti identitástudat kialakítására való törekvéshez kell. Furcsamód Párizsra ma vethetjük szemünket, de a déli és északi határainkon túl élő magyar kisebbségre, rokonainkra? A lecke ismét: betartani a tempót. Csakhogy ez sem egyszerű. Aki gyorsabban lép — bátor? Aki lassabban — mit sem ér? Aki a megadott tempót — vajon gondolkodik-e? Túlságosan könnyű (sajnos, dehát ezt tényként kell elfogadni) hazánkban „bátornak”, hát még „ellenzékinek” lenni. Egy ízben (évekkel ezelőtt) számomra kellemetlen szituációban valaki „leellenzékizett”. Azt válaszoltam neki: vigyázzon, mert az, hogy „ellenzéki” nem szó, hanem politikai fogalom. Veszélyes dobálózni vele. Mindenesetre (ezt találtam mondani) ha én húsz évvel ezelőtt leírom, amit ma felelős vezetőink ország-világ előtt a televízióban elmondanak, valószínűleg igencsak megszorulok, mint „ellenzéki” ... így állunk hát saját identitásunkkal, tempóérzékünkkel, geopolitikai belátásunkkal. . . soroljam még? Szóval a bátorságunkkal. Dehogy vagyunk bátrak! Dehogy vagyunk a dal. Csak énekeljük. * * * „Hát kend csakugyan kend?” (Tömörkény István ) Persze. Első generációs nemzedék vagyunk, vaskos történelmi tapasztalatok nélkül. Közvetlenül a háború után születtünk, a személyi kultusz éveiből csak arra emlkékszem, hogy este apám az ablaknál állt, az anyja meg mögötte sopánkodott: „Csak úgy ne járjon, mint az apja!” (aki megőrült). Ötvenhatban tízéves voltam. 67
