Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Gulay István: Életesszé No 1
Első generációsnak lenni, bárhogy nézzük, azt jelenti: erős hagyományú háttér nélkül megállni a helyünket. A munkás- és parasztszármazású előző nemzedéknek ott a NÉKOSZ. 1945—1948. Értelmiségivé, országtulajdonossá nevelték őket. A háború utáni első generációt nevelték? Mire nevelték? Az országtulaj donosság öntudatára? (Arra nem.) Mibe vonták be? Társadalmi döntéshozatalba? Nem. Azt nézték (elég mulatságos!) mit táncol, van-e szakálla, rágógumit töm-e a pofájába, hosszú-e a haja. Ha jól emlékszem, Lázár Ervin nyilatkozta, hogy vidéken azzal foglalkoztak, miért megy a munkahelyére fekete ingben, nem azzal, jól dolgozik-e .. . Elképesztő, hogy ebből az első generációból milyen sokan választották évtizedeken át a hazán belüli emigrációt (vidékről a fővárosba) vagy a lelket-szellemet romboló, pénzkeresésbe-gyűjtögetésbe torkolló szuverén emigrációt. Óriási gond csakugyan az azonosságtudat! Hiába vagyok torkig már én is az identitás-hiány emlegetésével, hiába jut róla eszembe mindig Tömörkény parasztfigurája, aki azt kérdezi, mikor találkozik a komájával: „Hát kend csakugyan kend?” Ennek a nemzedéknek mégis ez a fő jellemzője: nem egészen biztos benne, valóban ő-e ő?! Természetesen nem azért, mintha selejt nemzedék lenne.Talán csak lemaradt egy része hosszú időre — önmagától. Sokan ráébredtek már erre. Ezek már-már saját sarkukba lépnek . . . Valószínűleg akkor történnek méltó dolgok, ha ez a lehetetlenség bekövetkezik. * * * „A király meztelen!” Amiként minden művész is az! Se nem király, se nem művész az, akire nem kiáltják olykor: meztelen. Az elszomorító inkább az, amikor vagy egyikre, vagy másikra azt kiáltják: beöltözött, azaz álruhában vagy álarcban tettette magát. Ez a leglehúzóbb mocsár. Viszi a csizmát, ragasztja a szellemet. Az író természetszerűleg elkötelezett és meztelen. Miután író, akár meztelenekről, akár holtakról, akár élőkről, akár álarcosokról, akár clown-okról, akár pásztorokról, akár prófétákról, akár történelmi alakokról ir, ha irodalmat ír, — meztelen. Az utóbbi időben hajlamos vagyok azt hinni, hogy az író nagyon hasonlít a matematikushoz — az irodalom a matematikához. Tudnivaló, hogy a matematika hosszú évszázadokon át a logikus elme tiszta játékának számított; lévén a matematika alaptudomány, akik ezt művelték, szinte sosem az alkalmazásáért, a hasznáért tették, hanem mondhatni szerelemből, érdeklődésből. Igaz, ennek ellenére folyamatosan kiderült, hogy a matematika a gyakorlati és társadalmi, gazdasági élet legkülönbözőbb területein nagy sikerrel alkalmazható. Elkövetkezett persze az idő, amikor egyetlen komoly utópista, forradalmár, politikus, szociológus nem lehetett meg az irodalom eredményei nélkül, sőt, azt céljai szolgálatába állította. Ezzel azonban egyáltalán nem vált sohasem másodrendűvé a „tiszta irodalom” (a „tiszta”, vagyis az elméleti matematika ellenpontjaként), hiszen az alkalmazott irodalom hatásos művelői majdnem mindig az „igazi” irodalom legkiválóbbjai közül kerültek ki. Akárcsak a matematika, az idők során az irodalom is olyan „basic”-nyelvvé vált, amely nélkül sok problémánk puszta megfogalmazására is képtelenek lennénk. Az irodalom szerepe ugyanis elvitatha- tatlanul olyan terrénumok felfedezése, amelyre a lomhább tudomány, kötelező egzaktsága miatt is, általában csak hosszabb idő alatt képes. Persze az irodalom csak a saját pályáján marad irodalom. Noha jórészt saját belső törvényei szerint fejlődik, természetesen „alkalmazott, illetve alkalmazható” volta is kétségtelen, de megítélése nem lehet közvetlen hasznosságelvű. Irodalom és distancia — egymást nem nélkülözhetik. Ha nélkülöznék: a király is, az irodalom is túlöltöznék magukat; egyik mássá maszkírozná magát, mint ami (irodalom!), a másik úgyszintén (mintha nem lenne kötelező számára a meztelenséggel együttjáró tolerancia és distancia). Hibaszázalék itt is, ott is megengedett. Ennek belátása a türelem, a nemzeti egyetértés alapja. Kár, hogy egy „lemaradt” író ezt pontosan látja, még nagyobb kár, hogy még a „lemaradt” írótól is sokan lemaradtak azok közül, akik bár meztelenek szándékaikban, kezükben — a lemaradottság pszichológiai kompenzálásaként? — jogarak és országalmák műanyag másolatait szorongatják. Amint mi is! Hova vezet ez, hova vezethet ez?! * * * 68
