Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - A hazai agrárvilág - átmeneti korban: Fekete Gyula válaszol Pál Gyula kérdéseire

remekmű ruháikat, amelyek elkészítésén valamikor éjt nappallá téve annyit dolgoztak. Ez az öltözéküktől való megválás egyrészt adódhat abból, hogy szégyenük a múltat, a szegénységet, és még az emlékétől is szabadulni akarnak. Másrészt már idősek, munkaképtelenek és rászorulnak az érte kapott pénzre, esetleg, mert lépést akarnak tartani a mindenkori divattal. Az Ön véleménye szerint miből adódik ez a jelenség?

— Mindenesetre már nem olyan könnyen válnak meg a falusiak a régi paraszti élet rekvizitumaitól, mint akár tíz évvel ezelőtt. Ha más nem, hát a sok házaló ráébresztette őket, hogy ezek értékek, pénzt lehet kapni értük — nyílván még több pénzt hajt be az ilyesmiért az, aki megveszi, ha ennyit kujtorog utána. Éspedig nemcsak a már ládafia aljába szorult régi hímzések, varrottasok, népviseleti ruhaneműk, horgolások ázsiója nőtt meg, hanem a tejesköcsögöké, mángorlóké, rézmozsaraké, faragott sótartóké, de még a disznóól padlásán hányódó öreg szerszámoké, kerekes guzsalyé, járomszögé is. Nyilván eleinte azért adták el könnyen, amit eladtak, mert nem volt már becse, a paraszti udvarban amúgyis nemzedékről nemzedékre öröklődő, már használatlan temérdek kacatot szaporította. Amit már nem használnak, és előreláthatóan a jövőben sem vehetik hasznát, annak a becsülete elkopik a paraszti regula szerint. Márpedig a nagy gonddal-fáradsággal hímzett népművészeti holmikat, ruhaféléket régesrég kiszorította a városi divat, a barkácsolt használati eszközöket a gyári termék, a tilolás, a fonás-szövés, a kenyérsütés, meg sok minden egyéb régi paraszti tevékenykedés kellékeit az új életmód.

Az is igaz: a szegénység, a nehéz élet emlékeztető maradványai voltak ezek a tárgyak, és a szegénység olyan, mint a rossz emlék: elfelejtődik. Vagy ami nem felejtődik el belőle, azt elhallgatni, letagadni szokás. A hajdani legszegényebbek — éhezők, rongyoskodók, kenyérhéjból teát főzök — mai unokái nagyon keveset hallanak a családban arról a nyomorúságról, amelyben nagyszüleiknek még része volt. Riportok, szociográfiák bizonyítják: a régi nyomorúságot nemcsak szégyellni szokás, de tagadni is.

Nyilván az is igaz: jól jön az a kis pénz, amit a már semmibe sem nézett, semmire sem használt kacatokért kapnak, a szerényke téesz-nyugdíj és a még szerényebb öregségi járulék pótlására.

De van itt még más is.

Mondom, tudják ők már, hogy amit a láda aljából vagy a disznóól padlásáról kaparnak elő, azt újabban a városon becsben tartják, kicsinosítják, falra akasztják, helyet csinálnak neki a modem bútorok között. Adnák hát ők is szíves-örömest a gyerekeiknek — ha vannak gyerekeik. Csak hát a legtöbb elszármazott gyerek aprócska lakótelepi lakásban szorong, még a legszükségesebb holmijának sincs helye, nem tart az efféle adományra igényt.

Akkor pedig mi a jövője a magukra hagyott öregek portáin ezeknek az öreg holmiknak? Ha nincs a családban élő gyerekük, aki majd a portát haláluk után örökli minden holmistul — hogy mit tart meg, mit hajít ki, az már az ő dolga lesz —, ha nincs ilyen gyerekük, akkor ugyan mi egyéb sors várna a használatlan holmikra, mint a pusztulás. Talán az öreg vályogházat is csak elbontásra veszik már meg, a lomokat meg a tűz emészti el — a távol lakó gyerekek, ha egy-két napra hazaérkeznek a temetésre, majd éppen ebből fognak pénzt csinálni!

Nos, hát miért ne adnák el, ha jön a házaló. Ha így valaki hasznát veheti még. Semmi egyéb, mint hogy megőrzi valaki, még az sem kell, hogy a falra kiszögezze, csak ránézzen néha — már ez is jobb a pusztulásnál.

Bizony, ingyen is odaadnák sokan, ha tudnák, hogy megőrzik majd és becsben tartják. A falumúzeumok gondnokai beszélhetnének erről, milyen szívesen adják értékes hímzéseiket, amelyeken annyit vakoskodtak, meg jó pénzért eladható régi tárgyakat is ingyen, a falumúzeumnak — mintha az életüknek egy darabját mentenék meg a haláltól ezzel.

7. „A puszta általában olyan helyen épült — irta Weis István —, ahol valamikor falu volt és ennek az emlékét őrzi, az elpusztulás tényére emlékeztet a puszta elnevezés.” Az elmúlt fél évszázadban ezeken a pusztákon és a falvakon is mélyreható társadalmi változások mentek végbe. A földosztással megszűnt a nagy természetes szaporulatú cselédség, majd a termelöszö6