Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Gulay István: Életesszé No 1
A kiábrándulás — öl. Hasonló „műbírálatot” minden nemzedékembeli író kasokkal tudna idehordani. De miért hagytuk, hogy ennyivel elintézzék nagybecsű írásainkat? Sokszor gondoltam arra, nyilván tehetség- és felkészültségbeli hiányaink tesznek tehetetlenné bennünket. Végül, évek alatt, bizonyossá vált előttem, mi a fő gyengénk. A közéleti gyakorlat úgyszólván teljes hiánya! Ettől tűntünk sokszor kétbalkezeseknek, ostobáknak, az író közéleti szerepére alkalmatlannak. Az irodalmi és sajtóélet középkáderei sokáig elhitették velünk, hogy óvatosságuknak politikai, művészetpolitikai okai vannak. Míg ezt elhittük, bénultnak éreztük magunkat. Amikor aztán láttuk, hogy ezt sokan csak azért hitethették el velünk, mert semmiféle gyakorlatunk nem volt a közélet, a politika terén, megpróbáltunk ebbe beletanulni. Kapóra jött a szociográfiának, mint műfajnak a reneszánsza. Úgyis folyton lézengő hőseinket olvasták a fejünkre, meg azt, hogy életérzéseket írunk és nem valóságos (értsd: társadalmi) konfliktusokat. Sokunk megírta a maga non fiction-művét. Volt köztük ilyen is, olyan is — ám ráébredtünk munka közben, hogy társadalmi szerepvállalás nélkül (amire annyian és annyiszor buzdítottak bennünket) valóban lemaradunk, esetleg örökre. Embereket, sorsokat ismertünk mi sokat, nem is akármilyeneket, de társadalmi, közösségi belső törvényszerűség nélkül. Azt hiszem, ez így igaz. A szociográfiaírás ebben segített többünket. Az első ijedség után milyen büszke voltam, hogy szociográfusi munkám (munkánk) során többször is feljelentettek bennünket — és rögvest a legesle- geslegmagasabb fórumon: biztos, ami biztos! Ez nagy szerencse volt, mert nagyon időszerű is volt! Azért, mert megtapasztalhattuk, kik, miért, hogyan jelentik fel az embert, s azért, mert tapasztalhattuk, hogy a töméntelen figyelmeztetés, óvás nem mindig és nem elsősorban értünk-nekünk szólt, hanem a figyelmeztető érdekét, egzisztenciájának megőrzését szolgálta. Közéleti gyakorlatunk csakugyan nevetségesen csekély volt. Az első feljelentés után ijedtemben egy filozófusnőhöz fordultam segítségért (mellesleg párttitkár is volt akkor), aki végighallgatva történetemet így szólt: „Védjék meg magukat! Milyen magyar író az, aki nem jegyzeteli ki a párthatározatokból, a beszédekből a munkájára vonatkozó, azt védő, támogató részeket? Tanuljanak meg védekezni, érvelni. Hogy akarnak különben eredményesen, előrehaladást kicsikaróan írni, dolgozni?!” A szélvihart, amit érezni véltünk, nem Isten akarta — döbbentem rá akkor —, hanem az a falusi igazgatónő, aki nem jött el a meghívás ellenére sem olvasóklubunkba, inkább odakuporgatta az őrsvezetőket (nyár volt!) a klub ablakai alá, hogy hallgatózzanak, miről beszélnek velünk a diákjai és jelentsék másnap neki az elhangzottakat. Miközben figyelmeztettek, óvtak vagy feljelentettek egyesek, akadtak természetesen olyanok is, akik éppenhogy biztattak bennünket, feszüljünk neki a szélnek. Emlékszem egy esetre, amikor Gáli István, az írószövetség akkori párttitkára fekete bőrzakóját lebegtetve ostorozott bennünket: kit érdekelnek a mi falnak támaszkodó hőseink? Kérdezzük meg apánkat, mi történt vele, a családjával, hogy nevelt fel bennünket, mi mindenen ment át. Egy életen át írhatjuk! Igaza volt. Ámbár — bizonyára hozzágondolta ezt is — a mi sorsunk-életünk hitelesíti a felmenőinkét is. Az igazság azonban, hogy folyamatos lemaradásunk következtében a mi életünk valahogy nem vált hitelesítővé ... * * * „Nahát, nézzék csak! Ez is hamisítvány!” (Picasso) Lemaradásunk különleges, furcsa okának látom „nagyjából európai” voltunkat. Nyilvánvalónak tartom, hogy nemzeti irodalom és „nemzeti elzárkózás” egymásnak ellentmondó fogalmak. A hagyományok megőrzése mellen hasznosítanunk kell az egyetemes irodalom eredményeit — ahogy azt (profán hasonlat?) az élenjáró iparágak teszik. Ez persze nem könnyű. Nem csupán az irányzatosság sok műbíráló szemében még mindig gyanakodtató volta mian, hanem mert ember az író is, ilyképpen esendő, tehát nem biztos, hogy azt hüvelyezi ki a világirodalomból, ami érték — a szellemi eredményt! ' Hallatlanul zavarba jöttem vagy tíz esztendeje, amikor barátomat látogattam meg Tiszakécskén. A strandra tartottunk, s már majdnem a bejárathoz értünk, amikor száguldva befut egy Lada, nagyot fáról, kiugrik belőle egy legény s egy lány, az utóbbi visszacsavarja a kinti tükröt, megigazítja benne szalmaszín szöghaját és már mennek is a pénztárhoz. Megálltam: én ezt már láttam valahol! Mintha egy film jelenetét pörgették volna vissza. Aztán lassan emlékezni kezdtem: amerikai prózaírók műveiben olvastam, nem, nem ezt a jelenetet, hanem ezt az életformát. 66
