Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)

— Tudod — mondta, és messzire elnézett a hegyek irányába —, valaki mesélte, vagy olvastam? Nem tudom már. De szép. A pusztai sas úgy tudja meg a fia fattyú, vagy sem, hogy addig csapkod a szárnyával, míg a fióka napba néz. Ha állja a napfényt, sas, ha könnyezik s elfordul, kidobja a fészkéből.

— Téged ki dobott ki a fészekből — kérdeztem, hogy valamit kérdezzek.

— Te minden hasonlatot kilóval mérsz meg? — háborgott. — Az emberi lélek rezzene- teihez neked centiméterre van szükséged? Pedig ami történt, az irva vagyon. Nem a bibliában. Tudományos könyvekben, magam olvastam: a szorongás, a félelemérzet magas vérnyomást, szívbajt okoz. Kérdezd hát meg, mitől, kitől féltem.

— Nem kérdem — feleltem kissé sértetten, mert úgy éreztem, csúfolódik velem.

— Én akkor is megmondom: nem a katonák fegyverétől, nem is attól, hogy a félrevezetett, manipulált falu elkerget. Attól sem, hogy kicsapnak az iskolából. Mindig és kizárólag magamtól féltem. Hogy egyszer belenézek a tükörbe és azt mondom magamnak: eszköz voltál. Gonosz erők eszköze.

Akkor már rég a taxi mellett álltunk s nem értette, miért nem sétálunk tovább.

— A kocsi rád vár — mondottam. És elmeséltem, milyen kedves ember hívja a házába.

Csalódottan kerestem az arcán az enyhülést, a meghatottság vonásait. Csak figyelmet

olvastam le az arcáról.

— Köszönöm — mondotta aztán. — Jó tudni, hogy ilyen emberek is vannak. Magyarázd meg neki, hogy én innen el nem mehetek.

— Miért? — kérdeztem egyenesen sértetten, hisz úgy gondoltam, hogy az ajánlatommal az életét hozom rendbe.

Finoman elmosolyodott.

— Sértselek meg újra? — kérdezte. — Mondjam azt ismét, hogy az életemből semmit sem értettél?

— Mondj, amit akarsz — kiáltottam rá. — Engem nem sért. Csak arra kérlek, nézz szembe önmagaddal s a helyzettel. Ez az utolsó lehetőséged arra, hogy emberként, értelmesen töltsd el életed utolsó éveit. Ennek semmi köze ahhoz, ami történt!

— Éppen azt keresem, — mondta higgadtan. — Az értelmes emberi létet. Márpedig az élet akkor értelmes, ha a vergődéseidnek értelme van. Elmenni? Hát nem mehetnék akármikor a fiamhoz? Jól van. Hív. Oda sem megyek. Tudod miért? Mert egyetlen hely van a világon, ahol rám még szükség van. Úgy van szükség, ahogy vagyok. Ilyen öregen, így tele mindenféle kény szer képzettel. És ez a hely az Otthon. Szervusz.

Megöleltük egymást és ő határozott, szálas léptekkel visszament az Aggmenházba.

Este mindent elmondtam Jóskának. Ő hallgatott és festett. Egyszer aztán felém fordította a képet és azt kérdezte:

— Na, ez hogy tetszik?

— Nagyon jó, mondtam.

— Végre neked is tetszik valami — felelte.

Másnap kikísért a repülőhöz és hozott egy lapos csomagot. A portré volt. Az utolsó.

— Vigyázz rá — mondta —, lehet, hogy nincs még jól megszáradva.

A kép azóta a falon függ a dolgozószobámban. Naponta elnézem és nemrég jöttem rá, hogy nem értem: mitől vagyok én rajta úgy megrendülve. Vagy inkább az önvizsgálat feszültsége van az arcon?

Nem. Megrendülés. Mintha nagy és felemelő beszédet hallgatnék. Igen. Valami nagy, belülről jövő tisztelet, több annál: csodálat sugárzik rólam. Jóska pikturális bírálata ez? Lehet, magában ezt a cimet adta a képnek: az ősz romantikus.

Állj meg vándor! — mondottam aztán egyszer magamban. De hiszen a képen a helyzet világos. Azalatt festett, míg én neki beszéltem. Különös. Hiszen én neki csak Mihályról beszéltem...

63