Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
— Hanem? f — Ő az egyházmegye főkurátora. — Na és? — szakadt ki belőlem. — Már nem vagy pap! Lehajtotta a fejét. — Nem érted — mondta. — Én a gyereket ezért ütöttem meg. — Valóban nem értem — láttam be. * * * Késő délutánig ültünk a kocsmában. Ez volt az első eset, hogy nem sietett vissza az Aggmenházba. Nehezen beszélt. Áz volt az érzésem, hogy bizonyos dolgokat csak most ért meg. Vagy még inkább talán most válik benne bizonyossággá a sejtelem. Ilyen az a tény is, hogy a főkurátor gyerekét pofozta meg. Hisz a társadalmi valóság, a hivatalos igazság szintjén a fiú egy valóban nagy tudású és tapasztalatú, és úgy tűnik, ezt a fegyvert tudatosan forgató orvos gyereke. A kurátorság nem volt nála egy hivatalosan bejegyzett cím. A hatalom emberei — akik nem nélkülözhették a tudását — egyszerűen nem vették tudomásul az egyházi kapcsolatait. Hámori doktor — így hívták — ezzel nem is tüntetett. Csak megengedte magának, amit állami funkcióban levő ember nem, hogy éljen a lelkiismereti szabadsága ezen jogával. Ezzel újabb illúzióval gazdagodott. Igaz, hogy úgy él, ahogy munkájával a városban senki. De lám, azért ő a népéért is hoz áldozatot. Ami lehetett igaz is. Mihály átlátta ezt a helyzetet, de nem volt mit kezdenie vele. Az ember feje idővel amúgy is megtelik ilyen használhatatlan felismerésekkel. Tartózkodó természete és életkudarcai különben is azt az érzületet táplálták benne, hogy nincs kulcsa a mindennapi élet legmindennapibb záraihoz se. Lásd a hűtőszekrény-mesét. Mit foglalkozzon olyannal, ami aztán teljességgel meghaladja a kompetenciáját. A fiú tehát benne nem keltett fel semmilyen indulatot. Ellenkezőleg, tetszett neki a gyerek talpraesettsége. A tudatalatti rétegekben feszült valami szörnyű indulat. Ami hirtelen feltört. Mint egy vulkán. Ezúttal is helyettesített. De nem foglalkozott a tananyaggal, irodalomóra lett volna, beszélgetett az ifjakkal. Az irodalomtanár csak épp kiszaladt valahová, mert dolga akadt, s ígérte, hogy óra vége előtt visszajön s felhagyja az új leckét. A kikérdezés ráér. Élvezte is a gyerekeket. Kedvesek voltak, nyíltak. Ezzel az osztállyal még nem volt dolga. Egészen felszabadult. És egyszercsak beütött a villám. Vitatkoztak. De többel egyszerre vitatott, már nem is emlékszik, mit. A tudata, valószínű védekezésből, kitörölte az eset után az egész szörnyű ügyet. Csak arra emlékszik, hogy a Hámori gyereke felugrott és ellentmondott. Szemtelenül? Talán gúnyosan. Ő ma is úgy tudja, hogy a diák azt kiáltotta: nem igaz! Az osztálytársak később azt vallották, hogy ilyen szó az osztályban nem hangzott el. Ma már nem tud ebben a kérdésben tisztán látni. Csak azt tudja, hogy a gyerek felugrott és a szemébe vágta: nincs igaza. Hogy tehát hazudik. Hogy bujkál önmaga és a világ elől. Hogy mindig is bujkált. Hogy megpróbált a politikában érvényesülni, de ez nem ment neki. Ködevőkre ott sincs szükség. Mint ahogy a papok közt sincs szükség olyanra, aki a fellegekben jár. Aki feltehetően azt várja, hogy kicseréljék a híveit, hogy létrejöjjön az egyetértés az ő fényes papi személye s a falu között. Aki eldobja a papi hivatást, hogy az igazság mártírjának hazudja magát. Arra mindenki emlékezett, őt kivéve, hogy a prof előtt ezt kiáltotta: ezt te mondod? Most a legjobban az gyötörte, hogy akkor uzsonna után volt. Hogy tehát az indulatot a szesz szabadította benne fel. * * * Mondtam, hogy na most ebédelünk, s aztán elmondja, mi történt később. Alig evett. Állandóan biztattam, mondván, hogy kihűl az étel. Most már beszélni akart. Felszakadtak a gátak. 60
