Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)

— Otthagytam az órát. Kijöttem az iskolából s nekiindultam a világnak. Nem volt hová mennem. Ez fájt a legjobban. Hogy nem mehetek haza és nem szoríthatom őt magamhoz, hogy istenesen kisírjam magam. Tudtam, otthon egy hideg vizsgálódó szempár fogad, meg egy feszes kérdés: ebben az órában? Mi történt?

— Persze — folytatta — nem Ágota a hibás. Egy nő fel akar nézni a férfire. Tisztelni akarja. És bennem nem volt mit tisztelnie. Az én utam bukdácsolás egyik gödörből a másikba. Ezeknek az okát meglátni ő túlságosan kispolgári volt. Nála a külsőség döntő szerepet játszott. Mit mondanak az emberek? És az emberek sosem mondtak olyasmit, ami őt boldoggá tegye. Az én kiállásaim feszültséget keltettek benne, megbetegítették. Az ő eszményképe azt hiszem Mózes volt, aki kettéválasztotta a tengert, hogy népét száraz lábbal egyik kontinensből a másikba vezesse.

— Kocsmába sem mehettem. Megijedtem önmagámtól. Ágota és az ismeretségi kör egy része később ki is mondta: a szesz okozta a bajt. Az utcákat jártam reggelig. És csak miután Ágota elment, osontam haza. Alig aludtam pár órát, felköltöttek: az igazgató hívat. Tudtam miről van szó. Fel is készültem mindenre. Az igazgató hivatalos volt, de nem ellenséges. Mondta: jelentették neki az esetet, sőt már a tanfelügyelőséget is riasztották, éppen ezért kér, hogy írásban fejtsem ki mi történt.

— Pár sor volt az egész. Elismertem, hogy tanárhoz méltatlan a viselkedésem és kértem, hogy büntessenek meg. Az igazgató ezzel nem volt megelégedve. Azt mondta, ő jól ismeri a növendéket, akivel az affér történt. Valóban eszes fickó. De tudálékos, olykor egyenesen tiszteletlen. Engem békés embernek, jó nevelőnek tart, aki minden ok nélkül nem üt meg egy gyereket. Pártfogása jól esett, de mondtam, nem tudok számot adni magamnak arról, hogy mi bosszantott fel. Akkor azt mondta: menjek haza s maradjak ott, amíg ő utánam nem üzen.

— Másnap egy orvos keresett fel. Mentőkocsival jött. Az egész úgy nézett ki, mintha én hívtam volna. Mondta, hogy be van jegyezve a Mentőállomáson a hívás. Megmérte a vérnyomásomat, meghallgatta a szívemet és pihenést írt elő. Nyilván az iskolából küldték. Délután az irodalomtanár keresett fel, akit helyettesítettem. Mondta: legyek nyugodt, beszélt az osztállyal, minden el lesz intézve. Kijön a tanfelügyelő s a gyerekek meg fogják mondani az igazat. Jó, de az igazság az, hogy megpofoztam — vetettem volt közbe. Az igazság az, felelte, hogy ez egy szimbolikus legyintés volt, ami a diáknak az amúgy is túlzott önérzetét sértette és elkezdett hisztérizálni. Tiltakozni próbáltam. Vállalom a felelősséget. Engedjék, hogy beszéljek a gyerekkel, vagy esetleg az apjával. Megmagyarázom. Orvos, megért. A tanárkolléga tiltakozott: Az efféle a tanári kar presztízsét rontaná le. Tán csak nem fogunk bocsánatot kérni egy gyerektől!? A tanár mennyi rosszat, mennyi csibészséget kénytelen elnézni. És ha egyszer az idegei felmondják a szolgálatot, mert felmorzsolódott ebben a mindennapi hercehurcában, akkor meg kell alázni? Erről szó sem lehet. Legyen türelemmel a kolléga úr, mondotta, minden meg fog oldódni.

— A következő napon az osztály ellenem vallott. Pontosabban: megmondták az igazat. Hámori tényleg tiszteletlenül szólt, sőt kiáltott közbe, de ezt máskor is megtette és a tanári kar elnézte neki. Sőt, mikor egyik osztálytársuknak eltörte a szemüvegét és nem akarta megfizetni, maga az igazgató úr magyarázta el a károsult szülejének, hogy az apja miatt többet eltűrnek Hámorinak. Nos, itt az történt, hogy B. tanár úr feldühödött és lehúzott neki egyet. Nem volt az olyan nagyon fájdalmas, hogy ekkor cirkuszt csináljon belőle, de sértett önérzete mégsem hagyta annyiba, kiszaladt, becsapta az ajtót, szóval botrány lett. És mindezt a tanfelügyelő előtt. A tanfelügyelő úgy látszik békés ember volt, aki próbálta elsimítani az ügyet. Megmagyarázta a gyerekeknek, hogy a tanárnak is van önérzete, meg idegrendszere, és ő úgy gondolja, hogy ha ez a félreértés tanár és diák között megnyugtatóan ér véget, akkor ez a diákságra is jó hatással lesz, még a kapcsolat is elmélyül diák és tanár között, mert egy emberi konfliktust emberségesen oldanak meg.

— Bár engem a diákok igazságérzete jobban meghatott, mint a tanfelügyelő jóindulata — folytatta Mihály —, megnyugodtam ebben a végben és magamban fogalmazni kezdtem

61