Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)

úgy, hogy rajta nem lehet segíteni. Pontosabban, hogy csak ő maga segíthet magán. A késelést azonban — történt, ami történt — változatlanul képtelen tehetetlenül végignézni. Ezért adta elő az én dolgomat.

Ezt én csak évekkel később tudtam meg. Akkor már nem éltem Mihállyal egy városban. A színház sem volt már aktuális kérdése az életemnek. Messze vetett egymástól a sors.

Mégis úgy érzem, nem a távolság akadályozott meg, hogy felkeressem.

Nagyon nehéz lenne pontosan megmondani miért nem mentem el hozzá. Eleinte bizonyára a hiúság tartott vissza. Nem szeretek hálálkodni. De ez magánügyem. Vagy nem az, és akkor jellemhiba. Mindenképpen gyengeség.

Más adattal vagyok én fennakadva. Olyan híreket hallottam felőle, hogy ivásnak adta a fejét. Ezzel nem tudok most elszámolni. Hogy ezután miért voltam olyan fatálisán elfoglalt.

* * *

Immár jó másfél hónapja, hogy Mihály újabb levelemre sem válaszolt. Hosszas töprengés után határoztam el, hogy felkeresem az aggmenházban.

Repülővel utaztam Bányára, ott megszálltam s egy barátom vitt ki másnap F.bányára, akit aztán megkértem, hogy ne jöjjön be velem és ne is várjon meg a ház előtt. Valahogy visszajutok a megyeszékhelyre.

Domboldalban állt a ház. Valami régi nagymenőé lehetett. Stílustalan, de nagy. Cirádái megkoptak. Csendes volt és elhanyagolt. Az ajtón belépve egy előtérbe jutottam, majd újabb ajtón át a hallba. Akadékoskodó, az öregek demenciáihoz szokott kapusra számítva előkészítettem minden hangzatos igazolványomat, de nem állított meg senki. Az előtérben ember sem volt. A kapusfülke üresen állt. Ekkor láttam meg, hogy a hallba vezető ajtót kitámasztották és azt is, miért. A teremnek beillő helyiség végében ravatal áll. Két gyertya pislogott a halott fejénél, olyan gyenge eredménnyel, hogy az elhunyt arca már nem látszott, csak az egyik puffadt ökle fehérlett a sötét ruha mellett. Gyászolók sem voltak. És egyszercsak ott álltam szemben az ismeretlen halottal és pillanatok alatt megértettem, hogy én vagyok az egyedüli ember ezen a földön, akit az ő halála, ravatalának a látványa megráz. Álltomban — mert jó darabig ott álltam, várván, hogy valaki megszólít — láthattam, hogy emberek jönnek-mennek a haliból nyíló szobákból és szobákba. Hangos beszéd foszlányai ütötték meg a fülem, sőt időnkint nevetés is. Az itteniek szokva voltak az efféle látvánnyal. Úgy lehet, az ilyesmi itt gyakori. Az időnkint mellettem elbicegő aggok bizonyára gyászos hozzátartozónak véltek, mert senki nem kérdezte, mit keresek ott. Egyszerűen nem méltattak figyelemre. Kivéve egy kövérkés, a gyertyavilágnál nem láttam, természetes piros, vagy festett arcú meghatározatlan korú matrónát, aki csodálkozva fedezett fel, mint valami talált tárgyat. És bátortalanul bár, de mégis közelített. Pár lépésre tőlem állt meg és onnan nézett. Döbbenten vettem észre, hogy arcán valami kislányos elragadtatás olvadt szét. El is határoztam, ha felkér, verset írok az emlékkönyvébe. Életem delén túl ideje már verset írnom. Ez a hangulat, meg környezet igazán végletes reagálásokra inspirálja az embert. De a versírás elmaradt. Az anyóka, arcán az elragadtatással elindult és mint egy köztéri szobrot körbe járt, majd újra megállt előttem, köztem s a halott között. És újra csak nézett. Gondolkoztam, hogy mit kellene mondanom neki, hogy ezt a játékot abbahagyja. De megelőzött. Áhitatosan suttogva szólalt meg.

— Szervusz, te édes.

Most már mindent értettem. És viszonyulni is tudtam már hozzá.

— Jó napot asszonyom, — mondottam halkan, kissé szégyenlősen.

Ám ez a megszólalás végzetes hibának bizonyult. Közel jött, gyöngéden átölelt és azt mondta remegő hangon:

— Gyere a szobámba.

És megrökönyödésemet teljesen félreértve suttogva így folytatta, miközben fejét a mellem helyett — alacsonyka volt — a gyomromra szorította:

52