Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
— Te vagy az élet nagy ajándéka. Menjünk édes. És vonszolni kezdett. Egy kék köpenyes nőszeméllyel volt szerencsém, aki ágytállal a kezében épp a vécé felé tartott. — Giziké! — kiáltott rá a köpenyes. A szerelmes hölgy hirtelen összerázkódott, elengedte a derekamat és mint aki hipnotikus álmából ébred, eltipegett. A köpenyes aztán visszatért és megkérdezte ki vagyok. Mondtam, hogy látogató és hogy B. Mihály urat keresem. Az igazolványaimat is felkínáltam neki, de észre se vette. Az ágytálat maga mellett lóbálva továbbindult s közben nagyot kiáltott: — Pap bácsi! Rövid idő múlva a hulla jobb oldalán lévő egyik ajtón kiszólt valaki. — Itt vagyok. Mi baj? — Keresik — énekelte a köpenyes. Az ajtó aztán kinyílt és kilépett a hallba Mihály. — Ki keres? — És tétován indult el irányomba. Alakja, gerince most is egyenes, állapítottam meg. De soványabb, mint volt. Az arcán látszik a kor. Ráncos lett, mint az aszalt szilva. Közel húsz éve nem láttuk egymást. De érdekes, a haja nem őszül. Felismert. — Barátom — mondotta kedvesen. És megölelt. — Gyere — mondotta, — a szobámban beszélgetünk. Egy szegény paralizált úr a társam. Nem tud beszélni. Nem is hall. Nem zavar. A szoba hosszú volt. Egy valamikor nagy helyiséget szeleteltek így fel aprókra. Folyosó- szerű cella volt az, ahová bevitt. Az egyik fal mellett egy sorban két ágy helyezkedett el. A másik fal mentén szekrény, asztal, mosdó és egy szemmel láthatóan Mihály barkácsolta könyvállvány sorakozott. A szobában félhomály honolt, némi fény csak az ablakon jött be. Villany nem égett. Mihály ezért választotta az ablakhoz közeli ágyat, hogy így fényhez jusson. Megálltam az ajtónál és nem tudtam tovább lépni. A szobában ugyanis valami olyan súlyos és félreérthetetlen ürülék- és vizeletszag volt, hogy a gyomrom felfordult. Gondoltam, elhívom valahová Mihályt, ahol nyugodtan beszélgethetünk. De nem jutottam szóhoz, mert kinyílt az ajtó s botra támaszkodva egy fekete fejkendős nénike állt meg az ajtókeretben. — Pap bácsi, gyónnom kell — mondta sírósan. — Meg fogok halni. Gyónnom kell pap bácsi — ismételte sűrű légzések közepette. — Jövök — mondotta Mihály, és intett, hogy foglaljak helyet a széken. — Gyónni akar, — állapítottam meg. — Na és? — Te kálvinista vagy, nálatok nincs gyónás. — Ugyan, mondotta, ne légy ilyen vaskalapos. Azt hiszed, hogy ő katolikus? És kiment. Ekkor döbbentem rá, hogy az ágyban, félig ülő helyzetben kucorgó férfi kimeredt szemekkel néz rám. Te jó isten, gondoltam, ez fél tőlem. Talán mint a gyerek, orvosnak néz. Trencskómat kigombolva, meg akartam mutatni, hogy nincs rajtam orvosi köpeny. Azt hiszem félreértett, mert hatalmasan felüvöltött, mint egy riadt állat. Kihátráltam az ajtón. A hulla fejénél álltam meg s vártam be Mihályt. A hullánál, amelynek — most már láttam — tömött fehér bajusza volt, mint a családi képek nagyapáinak. De hol van mellőle a család? * * * 53
