Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
Megpillantván mindent megértett. Úgy ült le az asztalhoz, mintha már évek óta minden délelőtt tizenegykor itt találkoznánk. Nem kérdezett, nem utasította el a konyakot, amit kikértem, nem rejtette inge kirojtosodott mandzsettáját, a régi volt. Férfi, aki lekéste a vonatot és most higgadtan néz a kilátástalan éjszaka elé. Magától kezdett el beszélni. Keménytelkén tehát minden úgy történt, ahogy előre látható volt. Más papot választottak. Hogy a gyilkossal mi történt? Nem is tudja. Nem érdeklődött. Ott valami megroppant a lelkében. Nem a paraszti mentalitás fájdalmas elmaradottsága miatt. Ezt érteni kell. És harcolni ellene. Fel kell világosítani az embert a cselekedete minőségéről. Az életét más törte ketté. Az egyházi felettes személyek — így mondta, sőt ezt hangsúlyozta is, hogy csakis személyekről van szó — nos, bizonyos személyek magatartása, akik őt ebben az ügyben magára hagyták. Ezt nem tudta elviselni. Úgy érezte, hogy régi ellenszenv juttatta ebbe a helyzetbe. Mindig légüres térben élt. De vagy így van vagy sem, azt kellett megértenie, hogy papként nincs a világnak rá szüksége. Sem a parasztnak, sem az igazságnak, sem a feletteseknek. És ezzel élete értelme veszett el. Ő szolgálni szegődött. De kit, ha nincs rá szükség. Eljött tehát. Egyszerűen otthagyott mindent. Felesége a gyerekkel már előbb beköltözött. Egy nagynéninél húzódtak meg. Ő is kapott ott egy fekhelyet. Egy darabig próbált valami diplomás-emberhez méltó állást szerezni. Persze nem sikerült. Pap volt. Volt pap. Be kellett látnia. Ekkor szánta rá magát a fizikai munkára. Előbb kőművesek mellett volt napszámos. Nem is keresett rosszul. A család miatt hagyta ezt ott. Szégyellték. Be kellett látnia: a fia mérnök lesz, a felesége tanítónő. A város fele ismerős. Aztán alkalmi munkát vállalt. És végül egy vasgyárba került. Egy öntödébe. Megtanulta a magkészítést. Nem magyarázza el, lényegtelen, az öntvények üreges részét tölti ki egy-egy ilyen homokforma. Ott sem bírta. Beteg lett. Nem volt nagy baj. Tüdőgyulladás, talán egy kis fertőzés is. Rossz ilyen helyen a levegő. Más volt a hiba. Naponta kérdezte meg magától: mit keresek itt? Miért élek? Kinek van rám itt, vagy máshol szüksége? Érdekes, mondta, ezek a kérdések többet nem tágítottak mellőle. Képes volt öntöde után hosszú estéket tölteni a szomszédban egy szélütött vénember mellett, pusztán azért, mert annak szüksége volt rá. Mert az öreg számára ő volt az a szál, ami az élethez kötötte. Mondtam akkor, hogy a család, hogy az asszony bizonyára még mindig szép, hogy a fia .. . De erre ő azt mondta, hogy: kisasszony, még egy konyakot. És keserűen mosolyogva még hozzátette: nyugodtan hozhatja, nem én fizetem. Később, hogy én is mindent átgondoltam, azt mondtam neki: most velem jössz a színházba, előveszem a papírokat és ahol találok egy üres állást, oda beírlak. Nem ellenkezett. Nem is köszönte. És rövidesen bele is tanult a kellékes munkakörbe. A rendezők dicsérték a megbízhatóságát. A színészek kissé merevnek mondták. Nem pletykált, nem mondott pikáns vicceket és kibírhatatlan kötelességtudó volt. Le se lehetett tolni, hiszen olyan méltóságteljes volt a megjelenése. Munkás körökben jó híre volt. Mondták, hogy bírja a rumot. Nem veti meg. És nem is issza zsebből, kiszállás után a sötét buszban. Ő nem nyilatkozott a színházról. Egy év sem telt bele s az adminisztratív emberek javaslatára, akik reszketve keresték a megbízható embert, kineveztem könyvtárosnak. Egy hatalmas, közel kétszáz éves plakát, műsorfüzet és szöveggyűjtemény felelősévé. És ekkor szakadt a nyakunkba a plafon. * * * Itt újra visszatérek magamhoz. Talán azt kell bevallanom mindenekelőtt, hogy a Mihály megváltói lelkülete tőlem nem idegen. Ellenkezőleg: első perctől kezdve az vonzott benne, 44
