Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
tatn» a pár éves értelmiségi fennforgás. A helyzetem változott, a tudatom flörtölt is ezzel a változással, de én önmagam maradtam, — leginkább talán a félelmeimben. Annak állandó tudatában, amit Karinthy fogalmazott meg, de amire mégis a világ tanít: hogy valahol, valamikor felelni kell. Nem holmi törvényszéktől féltem én, hanem önmagámtól. Nos ide akartam — Mihály után loholva — eljutni. Mert ilyen körülmények között találkoztunk ismét. Tehát az a pár lépés, amit a már említett cukrászda ajtajánál, ahol őt megpillantottam, az asztaláig megtettem, lényegében évekig tatott. És az, hogy én akkor az asztalához mentem — bár ő nem nézett fel csészéjéről, de én tudtam, hogy észre vett — a fentieket igazolja. A társadalmi tudatom és az emberi személyiségem közötti összefüggést. Vagyis nem a szakadást. Igazgatóként sem különböztem én gyökeresen attól a külvárosban felnőtt gyerektől, aki kopott ruháját, gyenge anyagból készített emberi hitét fölényes társadalmi mosolyba rejtve szorongásai mélyén hordja. Mert nagyon operai pompázatú volt az az én bevonulásom, több híres színész és színésznő, számos sznob és kultúrtyúk zajongásától kísérve. Látta ezt Mihály is, de nem akarta látni és tekintetét — mondom — az asztal lapjára függesztette. És ez, a felismerésnek ez a pillanata törte át bennem a felületet. Annak a pillanatnak a döbbeneté szúrta át a mindennapok kérgét és jutott el valahová, ahol az igazi énem meghúzódott. És akkor szóltam a társaságnak, hogy üljenek le, mindjárt jövök és én Mihályhoz ültem le és egyáltalán nem mentem át a rajongók világába. * * * Míg egy nagyon erőltetetten férfias mosoly mellett azt fejtegette, hogy élete tökéletes, én azon gondolkoztam, hogy ruhája ugyanaz, mint amiben megismertem, vagy csak ugyanolyan. A kérdést eldönteni nem tudtam s ezért pótkérdéseket tettem fel neki. Akkor derült ki, hogy pillanatnyilag nem dolgozik, mert épp munkahelyet változtat. Egy jobb, feltétlenül jobb helyre kerül. De a lényeg az, hogy szabad ember, megszabadult egy nagy, belső nyomástól. Nem, már nem pap, de most el is kell mennie. Díszvendég lévén az illető cukrászati intézményben, szóltam Micikének, hogy a Mihály fogyasztását majd én... Nem hagyta. Értettem. Ma úgy hívom: a rabszolga méltósága. Vagy egyszerűen a szegényember büszkesége, hiszen ezt én nagyon jól ismerem. Ez járt eszemben végig, ahogy beszélt. Ezt olvastam le az arcáról akkor is, amikor fizetett, kínosan keresve az aprópénzt. Elkísérlek, mondtam. Próbált lerázni. Nem hagytam magam. A feleségéről érdeklődtem. Mondta, hogy tanít. Ekkor még el is mosolyodon. Kínos mosoly volt. Kegyetlen. Most, hogy a férje a társadalom vezetőosztályának tagja, elhárult előle minden akadály. A gyerek is bejutott a műszaki egyetemre. Innen tudtam meg, hogy munkás. A Főtéren, az antikvárium előtt megállt. Búcsúzott s bement. Nem erőszakoskodtam tovább. Ő bement a boltba s én elácsorogtam egy darabig a kirakat előtt. Nem a tárolókhoz ment, a kiszolgálóval tárgyalt, csomaggal a hóna alatt távozott. Mielőtt az utcára lépett, én is elindultam. Ne vegye észre, hogy figyelem. Később visszatértem az antikváriumba, ahol szintén voltak ismerőseim. Emlékeztek Mihályra. Kissé kínosan magyarázták, hogy főleg egyházi könyveket árul, amiket ők nem vesznek. Értékes könyvek, de az ő közönségük nem vásárol drága egyháztörténeti, vagy hittudományi munkákat. Különben régi kliens. Régebben civil könyveket is hozott. Azokból úgy látszik kifogyott s pár hónap óta alig vesznek tőle valamit. Megtudtam amit akartam s amit sejtettem: Mihály munkanélküli. Könyvtára eladoga- tásából szerez némi aprót kávéra, cigarettára. Ételt otthon kap, egyébre — ahogy érzékelem — a becsületből nem telik. Ágota, férje iránti elégedetlenségét még falun kiéreztem s ez azóta csak fokozódhatott. Visszamentem a cukrászdába, s a Micikétől kapott információk alapján másnap én vártam őt a sarokasztalnál. * * * 43
