Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal
elhelyezésükre vonatkozó előírásokat igyekszünk betartatni, de az esetek többségében képtelenek vagyunk bármit is tenni, mert az ilyen cselekvések általában közvetlenül nem jogsértők, csupán erkölcsileg kifogásolhatók ... Napokat töltök el a vitás esetekkel. Békítésre, kompromisszumra törekszem, hiszen ha büntetek, az legtöbbször csak olaj a tűzre, és ettől az öregek helyzete rendszerint még nehezebb lesz. A legfőbb baj szerintem az, hogy az emberek többsége az írott verdikten túli kötelességet egyszerűen nem érzékeli. Az egyik most például arra hivatkozik: a bírói végzés külön nem szól róla, hogy az eltartott öregnek is jár villany. A másik így érvel: mint a négy testvér egyike, lám, ő is megadja apjának, anyjának azt a havi kétszáz forintot, amit a bíróság megítélt — s mellesleg még a negyvenötös párttagsági könyvét is megmutatja ... Sajnos, a jogszabályok szelleme sem tükrözi, követeli meg — legalábbis a kialakult helyzethez képest nem — az erkölcsöt, a közgondolkodásból pedig az erkölcsi szférát mintha elfújták volna. Ilyenkor nem tehetek mást: saját hatáskörben jogsértést vagyok kénytelen elkövetni, vagyis az emberségesebb megoldást igyekszem kikényszeríteni, még ha az szigorúan véve jogellenes is ... A mélyebb okok? A dolgok, anyagi javak fetisizálása az emberi kapcsolatok helyett... Egyre több tárgyunk, tulajdonunk: nem csupán eszköz valamihez, hanem céllá válik, mindent betölt. A fiatal jogász e ponton mondandója szelleme és betűje szerint is a b-i református lelkész „helyett” beszél: jó lenne, ha akár csak a bibliai Tízparancsolat ide vágó részét — „Tiszteld apádat és anyádat...” — ismernék, szem előtt tartanák! Ám — megfordítva — a pap is aligha csak Vincze János esetére értette: hiába van anyagi jólét, ha nem párosul egyúttal lelki jóléttel, „komforttal”, békével... A kísérleti diagnózist általánosabban — szociálpolitikát s annak társadalometikai hátterét egybefogva — így fogalmazhatjuk meg: adva van egy, a korábbinál jóval egyértelműbb társadalmi igazságosság alapján létrehozott, ugyancsak a korábbinál jóval „erkölcsösebb” intézményrendszer, ám eközben működésének igazi garanciája: a magánerkölcs egyre halványul, satnyul. Mert vajon nem áll-e, hogy a Vincze-eset meghosszabbított nyomvonalán is — minden „intézményesítés” ellenére, sőt, részben következtében — a kollektív társadalmi felelőtlenség hálója rajzolódik ki, miközben — mivel csak intézményekben, jogszabályokban gondolkodunk, s érezzük is ennek hatástalanságát — fokozott felelősségről prédikálunk? A már idézett tanulmány szerint a szociálpolitika elsorvadásának fő oka az 1948 utáni voluntarisztikus társadalomvezetés, mely szerint „a szocializmus feltételei között a társadalom- és szociálpolitika feladatai és funkciói teljes mértékben be fognak szervülni a többi politikába és intézmény működésébe, illetve maguktól meg fognak szűnni mindazok a társadalmi bajok, amelyek önálló „szociálpolitikai” kezelést igényelnének.” (Ferge Zs.: i. m. 281. o.) Az ebből következő „etikai voluntarizmus” következményeként a kapitalista, individualista erkölcs helyébe nem állítottunk újat, nem dolgoztuk ki, virágoztattuk fel a szocializmus saját erkölcsiségét — vagy pusztán csak elméletben és szavakban —, mert úgy véltük, az „intézmények” — ismétlem: egy valóban minden korábbinál mélyebb társadalmi igazságosság talaján — majd ezt is megoldják. Hogy ez téves elképzelés volt, az mostanában derül ki, amikor — gazdasági nehézségeink következtében — a teljesítményre, hatékonyságra beállított társadalom egyre nehezebben birkózik meg a saját működése által kiélezetten felvetett etikai problémákkal. A voluntarizmus általánosabb értelemben akként is jelentkezett, hogy társadalmunk vezetése sokáig, semmilyen tekintetben nem tudott azonosulni a magyar hagyománnyal, népünk évezredes szellemi, lelki törekvéseivel, s nem csupán vallási-etikai, hanem mindenfajta hagyományhoz való kötést merőben új viszonyokkal és formákkal — az esetek többségében személytelenekkel, népünk alkatához nem illőkkel — akart felváltani. Az ezúttal csak futólag jelzett, jellemzett folyamatok következményeként mégis kiderült: nem lehet — vagy csak továbbra is korlátozottan — igazságos az a társadalom, amely a társadalmi viszonyok átalakítása nyomán a felépítmény „átszervezésében” nem jut el addig, hogy egy 14
