Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal
Szomszédokkal, régi barátokkal találkozott; egy-egy szomszédasszonnyal, „menyecskével”, ha tehette, kedvenc ételeit is megfőzette. A menye ezt is ellene fordította: „Minek jár oda? Azért, hogy mindent nekik adjon?!” Az idősebb nővér, az S.-en lakó, Pécsre bejáró Réka, egyértelműbben fogalmaz. Pusztán abból, hogy a régi ház az unokájáé lett, mondja, nem lett baja az apjának, abból azonban igen, hogy a „menye a falu előtt mindig gyalázta”, holott természetes, hogy összejárt a szomszédokkal, ápolta régi kapcsolatait. Később a nyugdíj, a takarékkönyv is megkerült: fia és menye csak azért tették el, nehogy az öregember „elosztogassa”, de ezt előzőleg nem beszélték meg vele! „Féltette azt a pár forintot, hogy hozzánk kerül, ha apámat mégis magunkhoz vesszük!” Lássuk pontosabban, mi történt az esküvő előtt? Ekkorra már a család minden tagja számára világossá vált, hogy az öregember helyzete tarthatatlan. Érezték, hogy ez így nem maradhat, ám a megoldás nehezen született meg. (Már korábban is szóba került, hogy Vincze János talán valamelyik lányához — Stefániához, esetleg Rékához — költözhetne, de valahányszor ilyesmi felmerült, Ilon, a menye attól félt, hogy sógornői megtámadják a korábbi egyezséget, és részt, vagy ennek megfelelő ellenértéket kémek a régi házból, ami a fiáé lett.) Családtagjai utoljára tehát 1979 szeptember végén, az unokája esküvője előtti vasárnap délelőtt látták Vincze Jánost, elmenőben. Fia a lelkére kötötte: legkésőbb ebédre visszaérjen, ennél többet együttesen sem tehettek, mert menniük kellett mindazért, amire az esküvőhöz szükség volt. Estére persze kiderült, hogy az idős ember megint hosszú útra vállalkozott, de részben abban bíztak, hogy hamarosan visszatér, részben meg a készülődés természete miatt nem mozdulhattak. Különben is, Ilon inbkább lebeszélni igyekezett sógornőit arról, hogy apósa keresésére induljanak. Majd csak visszajön, mondta, ahogy már tucatszor visszajött. A mennyegzőt, amire kétszáz embert hívtak meg, úgysem lehet már elhalasztani. Tény: az eltűnést bejelentették ugyan, de az esküvőt valamennyien végigülték, anélkül, hogy az öregember keresésére indultak volna. Ilon nagyon meglepődik, amikor apósa ügyében személyesen keresem; szabadkozik, kezét tördeli. — Hogy én nem szíveltem? Hogy nem tudtunk kijönni egymással? Hogy ezért ment el? Ilyet mondani! — Mintha színészkedne: képtelenség eldönteni, mikor túloz, s melyik mentegetőzése az igazi. — Tudja maga, mennyire beteg volt, miket csinált? Evéskor belenyúlt a tányérjába, és galuskát vagy húst dobott át a másikéba ... Sokszor hazajött csupa vizesen; volt úgy, hogy naponta háromszor is át kellett öltöztetni... Engedtük volna, dehogynem! Hogyan tartottuk volna itt, ha ő nem akart? ... Nem érzem magam bűnösnek, akár hiszi, akár nem! Ha Stefánia úgy gondolta, miért nem vitte el? Neki odaadtam volna! Amíg keresett, mindenkinek kellett, de amikor már nem tudott dolgozni, senkinek se! A lánya azt akarta, hogy menjen oda hozzájuk, de úgy gondolta: amikor már nagyon a végét járja, jöjjön ide vissza, és hagyjunk meg neki itt egy kis szobát... — Olyat nem mondtam, hogy minek hozták haza ... Én?! Mindig azt mondtam, milyen jó, hogy hazahozzák ... Nincs igazság! Felnevelt öt gyereket, aztán így végezte. Nem voltam hibás, tudja, nem érzem magam annak! Mit ír ebből, mondja? Hiszen mi is kerestük mindenütt... A lányainak, unokáinak mindnek segített, házakat épített, csak nekünk nem. Mindent elajándékozott, eladott. A takarékkönyvet azért vettük el tőle, mert az a miénk volt! Nem a levegőből élünk: jöjjön, nézzen körül az udvaron: most is húsz hízót nevelünk, gazdálkodunk. Nekem nyugdíjam sincs, mert fiatal koromban gerincsérvet kaptam ... Jaj, ne írjon bele mindent!... Erre az asszonyra bízták Vincze János gondozását, felügyeletét. (A faluban van ugyan szociális gondozó, de annak éppen elég dolga van a magatehetetlenekkel.) Ha már kifaggattam — váratlanul betoppanva, négyszemközt —, a tisztesség úgy kívánta, hogy a férjét, a fiát is meghallgassam. 5
