Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján
Függelék Budapest és az ipari központok embertani összetételére nézve csak becslésekre vagyunk utalva, ugyanis etnikai embertani vizsgálatok csak több generáción keresztül együttélő népességek esetében végezhetők el, viszont az ipari központok és főleg Budapest lakossága a 19. század utolsó harmadától kezdve folyamatosan töltődik fel bevándorlókkal. Az is hozzájárul az embertani különbségek fokozódásához, hogy míg a falvakban és a mezővárosokban a magyarok elsősorban szlovákokkal, bunyevá- cokkal és horvátokkal házasodtak össze, addig Budapesten és a dunántúli ipari központok jelentős részében a német származásúakkal való keveredésnek volt leginkább meghatározó szerepe. Hutterer Miklós szerint a hazai német polgárság a magyar köznemességben találta meg természetes szövetségesét, az 1848-as szabadságharc mellé állva a magyar nemzeti fejlődést választotta és magyarrá vált. A szabadságharc lelkes hívei voltak és szintén elmagyarosodtak az eredetileg többnyire németajkú zsidó vallásúak is, akik túlnyomó része Kelet-Lengyelországból és Ukrajnából vándorolt be és nagyrészt olyan családokból származott, melyek alaprétegét a kazár eredetű zsidó vallásúak képezték és akikre Németországból kivándorló zsidók telepedtek rá. Egyes adatok, pl. az Aszód környéki volt Zsidó község (ma Vácegres) neve is arra utalnak, hogy a honfoglalás előtt a magyarsághoz csatlakozott kabarok között is lehettek zsidó vallásúak. Visszatérve Budapest és egyes nagyrészt szintén német alaplakosságú ipari központok népességének további alakulására, a kiegyezés után jelentős számban telepedtek ezekbe köznemes és elszegényedett középnemes magyar családok, majd a nagyarányú ipari fejlődés folytán egész Európából, de elsősorban németek lakta területekről szakmunkások és műszaki értelmiségiek, valamint a történeti Magyarország különböző vidékeiről magyarok és szinte minden nemzetiségéből a fővárosba és az ipari központokba érkező szegényparasztok, akik segédmunkásokká, betanított munkásokká lettek, de például a budapesti építkezések román segédmunkásai szinte kivétel nélkül visszatértek Erdélybe. Az első világháború után Magyarország lakossága 90%-ban magyar anyanyelvű volt, így a falusi bevándorlók túlnyomó többsége is magyar volt, és a vidéki magyarok aránya Budapesten és a dunántúli ipari központokban a felszabadulás után tovább emelkedett, mert a nemzetiségi lakosságnak korábban kétharmadát kitevő németek kb. fele részét kitelepítették az országból. A történészek részéről felmerült az az igény, hogy Budapest és az ipari városok bevonása után az egész hazai magyarság embertani összetételére nézve kapjanak betekintést. Nagyrészt Bartucz becsléseire támaszkodva kísérlek meg ehhez támpontot nyújtani az alábbi helységek figyelembe vétele után: Budapest (a csatolt külvárosokkal), Pécs, Komló, Dorog, Tatabánya (a csatolt községekkel), Ajka, Sopron, ezeknek 1910-ben 996 000 magyar anyanyelvű lakosuk volt. Feltételezve azt, hogy az első világháború végétől kezdve a fenti városokba bevándoroltak tipológiai összetétele megegyező a mai falusi és mezővárosi magyarok átlagával, a falusi és mezővárosi eredményeket 90%-nak tekintem és ezekhez hozzáveszem 10% -os arányban Budapest és a hat ipari központ magyar alaplakosságát (a 10 315 000 fős hazai lakosságból 96,6%, azaz 9 959 460 a magyarok száma, Budapesten és a hat ipari központban 1910-ben magyar anyanyelvű volt 995 600, tehát szinte pontosan 10%-a a mai hazai magyarságnak). A Bartucz által 1938-ban rekonstruált, társadalmi rétegekre lebontott embertani kép alapján elvégzett becslés főbb eredményei: 1. A törökös réteggel kapcsolatba hozható típusok aránya a fővárosban és az ipari központokban jelentősen kisebb, így a vidéki 43,7%-os gyakoriság helyett becsült országos magyar átlag 41,0-re csökken. 2. A finnugor réteg jellegegyüttesei a vidéki 4,7%-hoz képest csak 4,6%-ra csökkennek (vizsgálataim szerint a hazánkba települt szlovákoknál a finnugor formák aránya a magyar átlaghoz képest nagyobb). 3. Az ősi szlávnak tekinthető jellegegyüttesek (a kelet-balti, északi és cromagnoid típusba soroltak fele része) aránya a vidéki 3,1%-ról 3,3%-ra emelkedik. 4. A germán formák (az északi és cromagnoid fele része) előfordulása a vidéki 0,5%-ról 0,7%-ra növekszik. A budapesti és a dunántúli ipari központok magyar alaplakosságánál az alpi és az északi típus ötszörös, a cromagnoid típussal kapcsolatban kétszeres arányát vettem figyelembe a vidéki átlaghoz képest, a dinári és a kelet-balti típus gyakoriságát a vidéki átlaggal megegyezőnek vettem. A Bartucz által megadott leírástól csak a dinári típus esetében tértem el, mert míg Bartucz szerint e típus előfordulása a városokban csökken, viszont én azt észleltem, hogy német eredetű vidéki népességeknél az alpi típus gyakoriságát a dinári megközelíti, s mert Budapest és az említett dunántúli ipari központok alaplakosságának magyarságánál elsősorban német keveredéssel kell számolnunk, a dinári típus nagyvárosi arányát nem csökkentettem. 87
