Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján
A turanid, pamíri és az elő-ázsiai típus, valamint a kelet-balti típusnak finnugor formái kisebb mértékben az általam vizsgált németeknél is kimutathatók voltak. A magyarok közül a felszabadulás előtt a budapestiek tértek el a legjobban a falusi és mezővárosi magyarságra jellemző embertani képtől, de 1945 után igen jelentős számban kerültek a fővárosba parasztszármazású magyarok, így Budapest mai lakossága is közeledett a vidékiek embertani megoszlásához. Összefoglalva az eddigi eredményeket, a mai falusi és mezővárosi magyarság szinte teljes egészében, 43,7%-ban tartotta fent a honfoglalók törökös rétegével kapcsolatba hozható turanid, pamíri és elő-ázsiai típus jellegeit, és ez részben a korábban a Kárpát-medencébe érkezett közép-ázsiai eredetű népek, a szarmaták, az avarok, az onogurok maradványainak, valamint a honfoglalás után betelepült, hasonló eredetű besenyők, kunok és jászok beolvadásának eredménye lehet. Folyamatos magyar népességeknél a törökös embertani jellegek gyakorisága még nagyobb mértékű, jobbágy és kurtanemes eredetű községekben e téren megegyező az embertani kép. Az ugor réteg a honfoglalás után nem kapott utánpótlást, így az uráli típus aránya igen jelentősen csökkent, a 4,7%-ot kitevő finnugor jellegegyüttesekből 4,6% a keleti finn népekhez áll közel. Bár a szláv formák 3,1%-os előfordulása kevésnek tűnhet, de Tretyakov szerint a honfoglalás kori szlávnak tartott népek nem voltak tiszta szlávok és ezzel összhangban van, hogy W. Kocka lengyel antropológus X. század körüli, szlováknak tartott koponyákon csak 32%-ban határozta meg az északi és a cromagnoid típust együtt, 21%-ban mutatta ki a turano-armenoidnak nevezett típust, 23%-ban pedig az alpi-lapponoidnak nevezett összevont jellegyegyüttest. Kelemen András matematikai-statisztikai számításokkal bizonyította, a magyarság az embertani méretek szempontjából egységes tömböt alkot, a környező népek többségétől jól elkülönül, és az adatok azon erdélyi román községek vonatkozásában közelednek a magyarokhoz, melyekben több évszázados magyar—román együttélés és keveredés mutatható ki. Időközben szintén a Penrose-módszerrel az is igazolható volt, hogy az általam vizsgált szlovákok, bunyevácok és sokácok hasonló mértékben állnak közel a magyarokhoz, mint az egyes magyar néprajzi csoportok egymáshoz. Igen jelentős adatnak látszik, hogy nemcsak a magyar falusi és mezővárosi lakosság, hanem a környezetünkben élő szlovákok, bunyevácok és sokácok is elég jól őrzik a törökös magyarokkal, ezenkívül a szlovákok a finnugor népekkel azonos embertani formákat is. Az ozmán-törökök által elpusztított területek benépesítése során a XVIII. század elején még a magyarság többségét képező reformátusokkal szemben hátrányos megkülönböztetés érvényesült, ezért egy részük katolizált, de mert az evangélikus szlovák eredetűnek tartott helységek jelentős részében az újratelepítők között körülbelül annyi a magyar, mint a szlovák családnév, feltételezhető, hogy a magyarok egy része — valószínűleg zömmel a leghátrányosabb helyzetben levő reformátusok — csatlakozott az evangélikus szlovák telepesekhez, és így biztosította maga és családja számára a megélhetés lehetőségét. Ez azzal járt, hogy el kellett fogadniok a szlovákok meghatározó szerepét. Katolikus magyarok és szlovákok együttes településére nézve is vannak adatok, s bár tudunk olyan községekről is, melyeket a telepesek többségének magyar neve ellenére a hivatalos iratok szlovákként emlitenek, de az eredetileg kétnyelvű katolikus községek többségében az 1881-es népszámlálás során a lakosság szinte kivétel nélkül már magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az átmeneti vagy végleges elszlovákosodást elősegíthette, hogy a telepes magyarok egy része a török korban szlovák környezetben élt és kétnyelvűvé vált. Egyelőre nem dönthető el, hogy a török megszállás második felétől kezdve Dalmácia és Bosznia felől Dél-Magyarországra települő bunyevácok és sokácok Szlavónia, Bácska és Dél-Baranya területén magukba olvasztották-e az erdős és mocsaras vidékeken fennmaradt magyarokat, vagy pedig őseik a Dalmáciába az avar korban betelepülő onogurokkal, a Bosznia-Hercegovinát is időlegesen megszálló bolgárokkal és bizánci szolgálatban a Balkánon határőrszolgálatot ellátó besenyőkkel, kunokkal keveredtek-e, és ennek következtében mutatható ki közöttük jelentős számban a turanid, az elő-ázsiai és a pamíri típus. Vélin István hercegszántói sokác helytörténész a nagyközepes termetű, erős alkatú, rövid fejjelzőjű, széles arcú, egyenes orrú, barna hajú és szemű jellegegyüttest — melyet én a turanid típus alföldi változatával azonosítottam az első világháború előtt megjelent monográfiák szövege és képei alapján — tartja az eredeti sokác típusnak, és szerinte a magas termetű, szikár alkatú, keskeny arcú, nagy és domború orrú dinári típus, csak a bosnyákokkal való keveredés folytán lett a sokácoknál gyakori. Hasonló állásfoglalás olvasható a Borovszky-monográfia Bács-Bodrog megyei kötetében is. Bár levéltári és anyakönyvi adatok alapján is kimutathatók magyar nevű családok a XVII—XVIII. században a környezetünkben élő népeknél, de az embertani vizsgálatok eredményei szerint lényegesen nagyobb arányban észlelhetők elsősorban a szlovákok, bunyevácok és sokácok között a honfoglaló magyaroknál gyakori típusok, mint ahogy az a családnevek alapján várható lenne. 86
