Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján

a Kalocsa környéki Miske is, ahová nagyobb részben magyar és kisebb részben szlovák nevű katolikusok települtek, a Kalocsa környéki Bátya és Dusnok pedig dalmáttá vált, de az 1881-es, az anyanyelvet első ízben feltüntető népszámlálás szerint Miske és Bátya több, mint 95%-ban magyar, és Dusnokon is abszolút többségben vannak a magyarok. Egyes elszlávosodott helységekben elsősorban az apai vagy anyai, vagy mindkét ágon előforduló magyar családnév ébresztette rá a lakosok jelentős részét a magyar származásra. Ennek tudatosításában 1867 után, főleg 1880 és 1914 között a helyi papoknak, tanítóknak, tanároknak is szerepük volt. Ebben az időszakban lett újra magyar többségű az átmenetileg elszlovákosodott Bars megyei Tajnasári, Alsópél, a Hont megyei Csánk és Szántó, a Gömör megyei Jolsva, a Kassa környéki Bocsárd, Hernádgönyü, Pólyi és a Zemplén megyei Kazsó. 1945 után a magyar öntudat jelentős fokozódása észlelhető a korábban túlnyomóan szlovák anyanyelvű Nógrád megyei Lucfalván, a Pest megyei Vácegresen, a Bács-Kiskun megyei Dunaegyházán, valamint a csávolyi, bajaszentistváni és katymári bunyevácok között. Katymáron több Vácity nevű említette, hogy bár a bunyevác közösséghez sorolják, ő magyarnak tartja magát, magyar volt az őse is és Váczynak hívták, csak a környezet nevezte el őket „Vácity”-nak. Máshol is gyakori volt, hogy a környezet és a szláv papok „kicsavartak” magyar neveket. így lett Csikérián a Vizi-ből Vízin, Bajaszentistvánon az Andrási-ból Andrasity, Bátyán a Mikósi-ból Miklosity, a Jánosi-ból Jánosity, szlovák nyelvterületen pedig a Szabó-ból Sabo, a Sebő-ből Sebő (a Bars megyei Berekalján — régebbi nevén Podluzsány — minden második szlovákot Sebo-nak hívnak), stb.

Bár románokat nem vizsgáltam, de görgényszentimrei, vaslábi, gyergyóvárhegyi román katonatársaim több mint 80%-ának magyar neve volt (Szőcs, Magos, Salamon stb.). Mindezek ellenére úgy látom, a családnevek megoszlása nem ad megbízható képet a magyarság fennmaradásának mértékére nézve. A török megszállás elől menekülő magyarok ugyanis nagyrészt nem magyar nyelvterületen telepedtek le, a környezettől részben másik nevet kaphattak. Szlovák hangzású nevek olyan északról újratelepült magyar falvakban is előfordulnak, ahol a levéltári adatok nem utalnak szlovák betelepülésre, nincs adat arra nézve, hogy a községben szlovákul beszéltek volna, vizsgálataim szerint pedig a honfoglaló magyaroknál és a kunoknál gyakori turanid, pamíri és előázsiai típusok nagy arányban mutathatók ki. A szlováknak tartott Lucfalván és Vácegresen 21,6, illetve 32,5%-ban észlelhető a turanid, a pamíri és az előázsiai típus együtt, míg a kelet-balti típus szlávos jellegű formái, valamint az északi és a cromagnoid típus együtt csak 10,8, illetve 10,4%-ban mutatható ki, a finn-ugor formák aránya Lucfalván 7,4%, Vácegresen 9,6%, lényegesen nagyobb, mint a 4,6%-os magyar átlag. Lucfalvával kapcsolatban meg kell még jegyeznem azt is, hogy a szlováknak tartott tofokös lakosok között eléggé gyakoriak a német eredetű családnevek is, így lehetséges, hogy az északi és a cromagnoid típusba soroltak részben német beolvadás eredményeként mutathatók ki. Az általam vizsgált bunye- vácoknál és sokácoknál a három törökös típus előfordulása 35,8, illetve 34,6%, az illírekkel kapcsolatba hozható dinári gyakorisága 25,8, illetve 18,8%, míg a szlávokra jellemző formák nem érik el a magyaroknál kimutatott 3,1%-ot sem. Az utóbbi azért nem meglepő, mert Skerlj vizsgálatai szerint Jugoszlávia középső részében is csak hasonló arányban voltak szláv jellegegyüttesek kimutathatók, viszont ott a dinári változatok előfordulása az 50%-ot is meghaladta. A magyar eredetű családnevek aránya Lucfalván 18%, Vácegresen 48%, de az előbbi községben 14%-ban egyéb, főleg német és latin eredetű nevek is előfordulnak, közöttük a Szartorisz név is, mely a Nógrád megyei magyar nemes családok jegyzékében is szerepel és a család másik neve Pap volt. Bár a csávolyi és a katymári bunyevácok között is eléggé jelentős számban mutathatók ki magyar családnevek, de a törökös magyarokra jellemző típusok aránya lényegesen meghaladja a magyar eredetű családnevek előfordulását. Mindez még lényegesen fokozottabb mértékben észlelhető a hercegszántói sokácoknál, akiknél a magyar nevek gyakorisága az 1%-ot sem éri el. Fennáll annak lehetősége, hogy a török megszállás második felétől kezdve Magyarországra betelepülő bunyevácok és sokácok vonulásuk során Szlavóniában, Dél-Baranyában és a Bácskában magukba olvasztották a félreeső, erdővel borított vagy mocsaras helyeken fennmaradt magyar őslakosságot, de a gyűjtőnéven dalmámak is nevezett bunyevácok és sokácok kialakulásában szerepük lehetett az avar korban Dalmáciában letelepedett onogur-bolgá- roknak, az átmenetileg Bosznia-Hercegovinát is elfoglaló bolgároknak, valamint a bizánciak szolgálatában a Balkánon határőrszolgálatot ellátó besenyőknek és kunoknak. Mindezeken felül — hasonlóan, mint a megszállt területek magyarságánál — az ozmán-törökökkel való tartós együttélésnek is voltak biológiai következményei. A környezetünkben élő népek közül azonban talán mégis a szlovákok állnak hozzánk embertani szempontból a legközelebb, mert náluk nemcsak a törökös magyarságra jellemző típusok mutathatók ki igen jelentős mértékben, hanem a mai magyar átlagnál lényegesen nagyobb arányban maradtak fent közöttük a finnugor jellegegyüttesek is. Az embertani vizsgálatok eredményeit alátámasztja Katona Imre közlése, aki szerint mind a Békés megyei, mind a Nyíregyháza környéki szlovákoknál a néprajzi és folklór-gyűjtések adatai szerint jelentős magyar beolvadás feltételezhető.

85