Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján
A markáns pamiri típus termete nagyközepes, a fej középhosszú, enyhén széles, a fejjelző rövid, az arc enyhén széles vagy középszéles, középmagas, az arcjelző általában közepes, az orrhát egyenes vagy hajlott, a hajszín barna-fekete, a szemszín barna vagy zöldes. A lényegesen gyakoribb pamiro- turanid átmeneti formánál a fej méretei nagyobbak, az arc szélesebb. Az előázsiai (armenid) típus termete közepes, kisközepes, a fej méretei hasonlók, mint a pamiri típusnál, az arc középszéles vagy enyhén széles, enyhén magas, az arcjelző középmagas vagy magas, az orr nagy, hajlott, az arc síkjából igen erősen kiálló, a haj barna-fekete, a szem barna vagy zöldes. Az előázsiai típusba soroltak között hasonlóan gyakori a turaniddal kevert, átmeneti forma, melynél a fej méretei nagyobbak, az arc szélesebb és a termet nagyközepes. A keletbalti típusra a közepes-kisközepes termet, enyhén hosszú, széles fej, rövid fejjelző, széles, alacsony arc, széles arcjelző, rövid, homorú orr, világos szemszín és sötétszőke haj a jellemző, azonban a magyarországi keletbaltiak többségénél ettől eltérően a haj gyakrabban barna, mint sötétszőke. A fenti klasszikus keletbaltihoz közel hasonló arányban észlelhető erősen lapponoid jellegű keletbalti formánál a termet átlagban csak kisközepes, az arc fokozottabban alacsony, az orr még rövidebb, a haj pedig szinte kizárólag barna. A klasszikus dinári típus termete magas, fejének méretei és az arcszélesség hasonlók, mint a pamiri és az előázsiai típusnál, de az arc egyben igen magas, az arcjelző pedig keskeny, az orr nagy, hajlott, az arc síkjából erősen kiemelkedő, a haj barna-fekete, a szem általában barna vagy zöldes, de világos szemű változat is van. A jászoknál észlelhető keleti dinaroid formánál a fej méretei nagyobbak, az arc szélesebb, kevésbé magas, az orrhát pedig igen erősen kiemelkedő. Az öt leggyakoribb típus a vizsgált és tipológiailag meghatározható magyarok 83%-át teszi ki, mind az öt gyakori típusnak a fejjelzője rövid és túlrövid, s mert a magyar előázsiai és dinári formák arca szélesebb és kevésbé magas, mint általában leírják más országokban az antropológusok, ezért a magyarok a fej és arc méretei, jelzői szempontjából egységesebbek a közép-európai népek átlagánál. A leíró jellegek közül a magyarok az orrhát profiljának megoszlása szempontjából a legkevésbé egységesek, viszont a hajszin a legegységesebb jellegek közé tartozik, a magyar 24—60 év közötti férfiak és nők több, mint 96%-a barna és fekete hajú. Györffy György szerint a magyarok száma a honfoglalás előtt 500 000 lehetett, a honfoglalás után megmaradt magyarság számát 400 000-re, a XIII-ik századig a Kárpát-medencében beolvadt szlávo- két, avarokét, bolgárokét és talán gepidákét együtt 200 000-re becsüli. A korábban itt élő népek közül a Dunántúlról a frank-bajor, a Kisalföldnek a Dunától északra eső részéből a morva katonai vezető és középréteg a honfoglalás következményeként elvonult, Mályusz Elemér és Fügedi Erik szerint pedig a szlávoknak a magyarságba be nem olvadt és a szlovákok ősi magjának tekinthető része a folyóvölgyeket észak felé benépesítő magyar földműves családok elől a XII. században először a turóci medencébe vonult vissza, majd onnan tovább költözött a liptói medencébe és a legmagasabb hegyvidéki tájakra. Györffy György szerint egyes északi folyóvölgyekbe, így a Hernád és a Tárca völgyébe magyarokon és kabarokon kívül besenyők is letelepedtek. Ezzel összhangban van, hogy Jan Eisner a „Slovensko v pravéku” (Szlovákia az őskorban) című munkájában azt írja, hogy a XII. századtól kezdődő magyar betelepülések következtében megszűnt az ősi Szlovákia. (Eisner azt is említi, hogy a szlávok az avar korban Szlovákia területén is együtt éltek és temetkeztek az avarokkal, a szláv emlékek ebből a korból csak egyes zugokban maradtak fenn.) A Kniezsa István által készített XV. századi térkép északon csak Trencsén megye északi felében, Árva és Liptó megyében, Szepes megye északi részében, valamint a Garant felső folyása mentén mutat ki összefüggő szláv népességet, de e szlávok között vannak már a Györffy György szerint az Árpád-kor második felében e területre beköltözött fehér-horvátnak nevezett déllengyelek is, akik többsége beolvadt a szlovákokba és csak az első világháború után Lengyelországhoz csatolt volt Árva és Szepes megyei csücskökben maradt meg lengyelnek. Györffy György szerint az erdélyi szlávok Háromszékben a székelyekbe, Dél- Erdélyben a románokba olvadtak be. A románok első állandó letelepedése a déli Kárpátokban a XII. századra tehető. A XV. században délen nemcsak az egész Bácska és a Bánát, hanem Szerém megye északi fele és Szlavóniának Baranyától délre eső, északkeleti része is színmagyar volt. Bakács István szerint a török hadjáratok alkalmával elmenekült a lakosság, majd a veszély elmúltával ismét visszatért. Az erdők, a mocsaras területek és a nádasok lehetőséget nyújtottak az elrejtőzésre, a lakosság másik része északra és nyugatra, a Habsburgok kezén maradt országrészbe, valamint a törökök által megkímélt nagy alföldi mezővárosokba, pl. Debrecenbe, Kecskemétre, Nagykőrösre, Jászberénybe húzódott. Az Álföldről menekülő magyarok túlnyomó többsége észak felé, az 1881-es és 1910-es népszámlálások szerint már szlovák vagy részben szlovák lakta területre húzódott. Pl. a csépaiak Hont megye és Nógrád megye északi részébe, a nagykörüiek szintén észak felé menekültek palócok és szlovákok által lakott területekre. A helytörténeti adatok szerint mind a csépai, mind a 82
