Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján
nagykörűi őslakosok palócokkal együtt tértek vissza, de szlovákok is jöhettek velük, mert Csépán 15%, Nagykörűben 10% a szlovák eredetű nevek aránya. A kalocsai érsek jobbágyainak egy részét Nyitra megyébe menekítette át, és a törökök kiűzése után ezen jobbágyok utódait visszatelepítés céljából összeírták. Egyes általam vizsgált Duna és Tisza menti községekben, így Ordason és Ókécs- kén is feljegyeztem a szájhagyományt, mely szerint a falu a török korban folyamatosan lakott volt, de egy-egy defterezés alkalmával az ősök állataikkal együtt a nádasokba húzódtak. Pápai Béla cikke szerint Baranya és Tolna megye őslakossága nagyobb mértékben vészelte át a török időket, mint ahogy azt az akkori telepítési politika intézői állították. Ezzel összhangban van, hogy Barabás Jenő szerint egyes Mecsek vidéki német falvakban jelentős a magyar nevűek aránya, ezek őseit a betelepített németek beolvasztották. A Baja környéki Nemesnádudvaron is rátelepültek a németek a magyar őslakosságra, az 1725. évi urbáriumban szereplő nevek 20%-a magyar. Kalocsa környékén nem ritkulhatott meg túlzottan a lakosság, mert a XVIII. század első felében Kalocsa környékiek is részt vettek Jánoshalma és Dávod újratelepítésében. Rajtuk kívül Jánoshalmára még Baranyából és Aszód környékéről, Dávodra pedig még Palócföldről érkeztek magyar telepesek. Dávodon a Kalocsa környéki származásúak a Palócföldről érkező családok leszármazottait „tótokként” emlegetik. Bakó Ferenc kutatásai szerint a török korban elpusztult Heves megyei községek újratelepítésében jelentős szerepük volt azon jobbágycsaládoknak, akik őseit a török megszállás elől a földesurak Gömör megyei birtokukra telepítettek át, más elnéptelenedett községek pedig a fennmaradt szomszéd községekből népesültek be, a szlovák és a német betelepülés pedig nem volt olyan arányú, mint ahogy azt korábban levéltári adatok alapján kimutatták. Ugyanis a szlovákok jelentős része csak átmenetileg lakott a Palócföldön, ezek rövid idő után tovább vonultak az Alföld leginkább elpusztult déli része felé, míg egyes betelepülőkről Bakó levéltári adatok alapján kimutatta, hogy alkalmi munkások voltak (pl. német templomépítők), akik vállalásuk teljesítése után elvonultak. Bakó Ferenc az Agria 19. kötetében megjelent tanulmányában húsz palóc község kontinuitásával foglalkozik, és azt négy község kivételével részben vagy egészen bizonyítottnak veszi. Az egyes községek adatainak tárgyalása során és az összefoglalásban is leszögezi, a magyar családnevek aránya a XVIII. század elejére, közepére jelentősen emelkedik, aminek okát abban látja, hogy a magyar kurtanemes családokat korábban nem írták össze, másrészt jelentős számban sorolja fel azokat a szlovák nevű átmeneti betelepülőket, akik egy idő után tovább költöztek, az őslakosnak tekinthető családok számának jelentős növekedését pedig adatokkal igazolja. Felveti azt is, ha a kurtanemes családokat is figyelembe vennénk, a palócföldi őslakosság kontinuitása nagyobb mértékű lenne, annál is inkább, mert egyes községekben a XVIII. században a kurtanemesek a népesség többségét tették ki, ezen felül továbbélésük azon községekben is kimutatható, melyek az elnéptelenedett helységek között szerepelnek. Az észak felől érkezőket általában az őslakosság is és a helyi hatóságok is „tót”-nak tartották, ezért lehetséges, hogy a Gömör megyei színmagyar Balogfalváról, Feledről, Felfaluból, Iványiból, Kelemérről, Kerekgedéről, Rima- szécsről, Serkéről érkezőket Soós levéltári adatok alapján a szlovák telepesek között említi. Néprajzi kutatások alapján Katona Imre is úgy látja, hogy a szlovák lakta területekre menekült magyarok utódai fokozatosan tértek vissza a Palócföldre, vagy a Palócföldön keresztül őseik származási helyére, gyakran a velük összeházasodott szlovákokkal együtt. Katona a betelepültnek tartott csongrádi magyarok jelentős részét is Hont megye középső részéből visszatelepülőnek tartja. Ő azt is tapasztalta, hogy az őslakosok nemcsak a szlovák száramzásúakat, hanem az északról érkező magyarokat, valamint a Szlavóniából betelepülőket is Tóth-nak nevezték el, és ez a ragadványnév idővel családnévvé vált. A Mátraalja palóc őslakossága is „tót”-ként emlegeti mindazon palócföldi községek egész lakosságát (pl. a pétervásáriak a bükkszékieket, terpesieket, szajlaiakat), melyekbe a XVIII. században szlovák telepesek is érkeztek. Ugyanezt a bükkszékiek, terpesiek, szajlaiak is említették, de megjegyezték, sem szüleik, sem nagyszüleid nem beszéltek szlovákul és volt olyan is, aki mind a négy magyar nevű ősét is felsorolta. Az egyházi hatóságok részéről is megnyilvánult az őslakosok előítéletével megegyező állásfoglalás. Bakó említi az Agria 19. kötetében, hogy bár „1771-ben Bükkszéken a magyar és az idegen nevű családok aránya 24 a 3-hoz, az 1746. évi canonica visitatio szerint a községben mégis több a tót, mint a magyar, de négy kivételével a tótok is mind beszélnek magyarul”. Bakó valószínűnek tartja, hogy valamelyik északi megye — talán Gömör — kétnyelvű telepeseit minősítette az egyházi hatóság szlováknak. A palócföldi, továbbá a Palócfölddel északon közvetlenül érintkező Hont, Nóg- rád és Gömör megyei szlovák lakta területek településtörténetének további kutatása igen jelentős lehet a magyarság kontinuitása szempontjából, mert az eddigi adatok arra utalnak, hogy az Alföld jelentős része e vidékek felől települt újjá, vagy töltődött fel. Bárth János szerint a Kalocsa környéki Miske és Géderlak Pest megye északi részéből települt újjá, de mert vizsgálataim szerint az alföldi őslakosságnál gyakori előázsiai típus mindkét községben jelentős számban észlelhető, viszont mind a palócok, mind a szlovákok között csak igen kis számban mutatható ki, bizonyosnak látszik, hogy 83
