Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Kósa László: Néprajz és magyar őstörténet: tudománytörténeti töprengések
mot látott, és az európai szakirodalomban nem talált másfelé mutató kapcsolatot, számára egyértelmű volt a közös eredet. Ez az eljárás bizonyos változtatásokkal, az eltérő tájékozódásnak megfelelően behelyettesített adatokkal, évtizedeken át érvényesült. Györffy István például a középázsiai nomádok aw/jában vélte föllelni az osztott magyar településrendszer ősét. Ezt a módszert fogalmazta újra Diószegi Vilmos a sámánkutatáshoz, noha a szomszédnépi környezetnek Jankónál már sokkalta nagyobb fontosságot szentelt. Legfrissebben Korompay Bertalan csapdatanulmányában találkozhatunk vele. Korompay vitatkozik Kustaa Vilkunával, a finn néprajz időközben elhunyt vezéralakjával, vajon jogosult-e még finnugor néprajzról beszélni úgy, amint az előző nemzedékek tették. Szerinte azért igen, mert ily módon egy nyelvcsalád kulturális alkotó tevékenysége reprezentálódik.13 A kultúrális elemek és az etnikumok határainak eltérésére és a nagy földrajzi különbségekre hivatkozva, Vilkuna még a 30-as évek végén elutasította ezt az irányt. Pedig a finnek két okból is határozottan mellette voltak, mert földrajzilag több finnugor nyelvet beszélő néppel azonos vagy megközelítően azonos övezetben élnek, és mert nincsenek nyelvileg úgy elszigetelve, mint a magyarok.14 Mégis a magyarok vitatták inkább Vilkuna állásfoglalását. A finneknél szükséges volt a nemet kimondani, hogy népi kultúrájuk vizsgálatának egyoldalú orientációját megtörjék, nálunk épp őstörténeti vonatkozása miatt ragaszkodtak ehhez a tekintélyes, de már nagy teret veszített tudománytörténeti hagyományhoz. Ki kell emelni viszont, hogy Magyarországon az összehasonlító néprajzban a rokonnépi és általában a keleti viszonyítások mellé egyenrangúan fölzárkózott az 1930-as évektől a szomszédos, elsősorban a közép-kelet-európai népekkel való összevetés. Sőt az 1940-es évektől már át is billent a mérleg nyelve az utóbbiak oldalára. 8. Összegző tanulságok. A magyar néprajz már régen nem őstörténeti tudomány, de mind témái közt, mind módszereiben őriz születésétől jelenlévő tradíciókat, melyekből azonban az eredeti romantikus eszmeiség kiveszett. Ez önmagában természetes és szerves folytonosságra utaló jelenség, csak káros historizálással párosulva fékezi a kutatás eredményességét. Helyhiány miatt az utóbbi másfél évtized eddig nem említett néhány példáján szemléltetjük a hagyomány elevenségét. Szolnoky Lajos a rostnövények feldolgozásáról, Paládi-Kovács Attila a rét- és legelőgazdálkodásról, Takács Lajos a vágóeszközökről írt monográfiájában és tanulmányaiban a honfoglalásig visszanyúlóan foglalkozott tárgyával. Szabadfalvi József a rideg állattartás archaikus eredetét kívánta könyvében bizonyítani. Csilléry Klára pedig a magyar lakáskultúra kialakulásának történetét írta meg néprajzi módszerekkel a kezdettől a XIII. századig. Az anyagi kultúra túlsúlyát Györffy István még mindig érvényes befolyása magyarázza. Ha némi leegyszerűsítéssel, mégis úgy vesszük, hogy a magyar néprajz létezésének első száz évében — bár történeti magyarázatok kedvéért is — mindig a kortársi állapotokat, a mindenkori jelent vizsgálta, akkor épp a legutóbbi másfél évtizedben ez a szemléleti egység végérvényesen megbomlott. Alighanem a fölsorolt monográfiák szerzői azok, akik még utoljára jelentékenyen támaszkodhattak történeti vizsgálataikban a szájhagyományokra is. Az új helyzet azzal állt elő, hogy a hagyományos paraszti világ elmúlása már nemcsak előrelátható, hanem be is következett. A népi kultúra jelene továbbá nem tekinthető történeti forrásnak. Új, nagy horderejű felfedezések a már emlékként élő szóhagyományból nem várhatók. Az új helyzet felismerésével párhuzamosan erősödött meg a magyar néprajzban a jelen társadalmi és kulturális viszonyai iránti érdeklődés. A hagyományos világ vizsgálata pedig éppen napjainkban válik teljesen írásos és muzeális forrásokra támaszkodó ágazattá. A témák és módszerek azonban nemcsak tradícióból maradtak meg, hanem a magyarság múltjára vonatkozó számos kérdés megválaszolatlansága miatt is. Hiszen például a Györffy István által fölfedezett kétbeltelkes településforma eredete máig nincs megnyugtató módon tisztázva. A hitvilág és a hősepika — az írásunkban kiemelt terület —számos problémát kínál változatlanul. A díszítőművészet, melyről azúttal nem esett szó, hasonló helyzetben van. A sor még hosszan folytatható. Továbbra is időszerű a tudományközi együttműködés, amint azt újabb tanulmányok bizonyítják.15 A rokon tudományszakok 76
