Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Az önismeret írója: Beke György, a romániai magyarság szociográfusa

legdemokratikusabb magyar nyelvű lapját. Az Erdélyi Gazda elválaszthatatlan Kacsó Sándortól, Jakabffy Elemértől, Szász Páltól, Szemlér Ferenctől, akik az áttelepülések lázában helyben maradtak és őrizték a magyarságot magukban és másokban. (Míg 1930- ban Dél-Erdélyben 430 000 magyart mutatott ki a népszámlálási statisztika, 1942-ben csak 350 000-t, ami azt jelenti, hogy 80 000-en települtek át Észak-Erdélybe a második bécsi döntés után.)

Bekénél azonban az alkotómunka nem merült ki abban, hogy feltérképezte Románia magyar történelmi zarándokhelyeit, meglátogatta az utolsó Bethlent, vagy a reálpolitikusnak nevezett Teleki Béla utolsó lakhelyét Zsibón. „Búvópatakéként megjelenik maga a történelem is, a közelmúlt, néha váratlanul, szinte oda nem illően: egy novellában az Antonescu-diktatúra idején a dél-erdélyi magyarok és a Horthy hadseregébe szóló katonai behívót összetépő székely parasztok számára alapított földvári és hídvégi „haláltábor”; a szárazajtai vérengzést kiváltó véletlen először egy szépirodalmi műben, majd egy igazi történeti visszaemlékezésben: A Haynal-ház kapujában. A könyv tulajdonképpen a Magyar Népi Szövetség napilapjáról, a Népi Egységről írott sajtótörténeti monográfia „mellékterméke”, amely felvillantja mindazokat a gondokat, amelyek 1945 első hónapjaiban jellemzőek voltak a Háromszék megyei városban, az író kollégiumi éveinek színhelyén, Sepsiszentgyörgyön. Telitalálat a mű szerkezete: a cselekménybe komponált, a Népi Egységből vett hírek és hirdetések jelzik az eseményeket — a történelem korszakformáló mozzanatai a háttérből irányítják a mindennapi életet — és fokozzák a regény képszerűségét. Beke nagy rutinnal, könnyedén teremt itt is atmoszférát, finoman érzékelteti a főszereplő, egykori önmaga köztes állapotát: vonzódását a kommunista párt iránt, félelmét, mivel neki is szemet szúrt, hogy a demokratikus kormány intézkedéseit a régi reakciós hivatalnoki kar nem tartja be, és aggodalmát a magyarság jövője iránt. A könyv ritka szép pillanata annak a felvonulásnak a megörökítése, amelyben a kis erdélyi városka lakói, munkások, diákok, a baloldal képviselői, magyarok és románok együtt tesznek hitet a Groza-kormány mellett, amely azzal biztatott, hogy új fejezet kezdődik az ország történetében: a gazdasági, a társadalmi változások, a nemzetiségi egyenjogúság megvalósulásának kora.

Miután Beke kellőképpen felkeltette az érdeklődést, kíváncsian várjuk a szerző által beígért A Népi Egység négy éve című monográfiát, amely némileg pótolhatja majd a magyar szakemberek lemaradását a románokhoz viszonyítva a népi demokratikus forradalom első éveinek megidézésében. Ilyenformán nemcsak saját írói repertoárját bővítette ki az emlékirattal és a történelmi regénnyel, hanem a romániai magyar valóság közelmúltjáról is tudósított közvetlenül, hitelesen, érdekfeszítően és folytatásra ösztönzően.

„A nemzetiségek pedig eltérő tudattal sorakoznak fel Romániában a szocializmus építéséhez” — írta Mikó Imre még 1971-ben A Hét nevet viselő bukaresti lapban, a Közös haza — nemzetiségi múlt című cikkében. Beke György életműve idáig azt bizonyítja: az eredmények és hiányosságok, a mindent túlzó szigorúságtól és engedékenységtől mentes számbavételével az volt a szándéka, hogy a változó világban, önmagukra, egymásra találjanak az emberek az ország vegyeslakosú vidékein, s hogy felhívja a figyelmet: a Romániában élő magyar nemzetiség múltja, művelődési, helytörténeti emlékei, irodalma a magyar történelemnek és a magyar kultúrának is része, s hogy az évszázados együttélés következtében létezik egy közös román—magyar múlt is, és végül, hogy mint a szocialista Románia állampolgára munkájával, alkotásaival ö is hozzájárul az ország sokoldalú fejlődéséhez.

62