Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Pomogáts Béla: Költészetben elbeszélt szociográfia - másfél évtized után: Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér
dolgozatírásához a madarak és fák nevét — a legközönségesebbeken kívül — az otthonról kapott batyuban már nem találtam. A természeti és tárgyi világnak gyűjtőfogalmakra zsugorodott leltárához vajmi keveset súlykolt belénk a tanító. Vesszősuhogással hangzott a kérdés: mi virít — ki dalol? Burján és madár. Keltike, poszáta, gyöngyajak, pipitér,csor- bota, csicsörke? Felröppenő és elszálló üres fogalmak.” Sütő András elégikus szomorúsággal beszél a nemzetiségi tudat hanyatlásáról, az anyanyelv lassú romlásáról, jól látja, hogy a modem ipari társadalomban a kisebbségi népcsoportok, különösen a szórványokban élő kicsiny emberi közösségek mennyire ki vannak szolgáltatva a lassú fogyatkozás, a széthullás veszélyének. Magasabb műveltséget, szakképzettséget csak a többség nyelvén szerezhet a szórványtelepülésen élő magyar, aki tehát kiemelkedik az övéi közül, az többnyire el is veszíti eredeti közösségi kötelékeit, a kulturális hagyományok megtartó erejét. A szórványok népe lassan „proletarizálódik”, mind kevesebb eséllyel próbálja megszerezni az anyagi vagy kulturális javakat, előbb-utóbb a társadalom peremvidékére kerül. Ezek a szomorú felismerések alakítják ki a beszámoló elégikus hangvételét. Az Anyám könnyű álmot ígér írója gyermekkorának emberi környezetét búcsúztatja el, szülőfalujától és ifjúságától búcsúzik, beszámolóját ezért személyes szomorúság hatja át. Már a könyv indítása is elégikus: „Egy napon így szólt anyám: — írhatnál rólunk is valami könyvet. — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? — Igaz legyen — mondta. Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem — a kézmozdulatáról is ítélve — a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendben ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, aztán kopp! — megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát mégegyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tudomásképpen egyről s másról, ami megesett velünk.” A lírai szociográfia olyan emberi közösség tapasztalataival, emlékeivel, megpróbáltatásaival, múló reményeivel vet számot, ainelyet belátható időn belül bizonyára szét fog szórni a közönyös történelem. Sütő András a „consummatum est” kimondása előtt tekint vissza szülőfaluja múltjára, családi emlékeire, s e szomorkás visszatekintés során derűsebb emlékeit is elégikus fénytörésbe állítja. Az öreg Sütő fájdalmas nosztalgiával idézi fel a pusztakamarási magyarok lassan magára találó életét az első világháborút követő időkből: „Az itthon maradott testvérek közül heten vagy nyolcán Bukarestben kerestek munkát. De néhány esztendő múltán visszajöttek, megházasodtak, férjhez mentek, letelepedtek. Megtelt a házuk gyermekekkel. Akkor megtelt az iskola is, a templom is, meg az Orbán Pista csűrje táncolókkal. Az öregasszonyok vasárnaponként a sánc martján ültek, gyönyörködtek a táncosokban. Volt kit nézzenek. Akkortájt nem tartottunk gyűléseket; temetésen, a templomban és a táncban lehetett a népet számba venni. Az utánpótlást pedig, a gyerekeket, kinn a réteken, ott szoktak egy csapatban labdázni, játszani. Hátulsó pár előre, adsz-e király katonát, ilyesmit. Évenként megrendeztük a házasemberek bálját. Akkor én is táncoltam anyáddal. Fonó is volt, kukoricahántás, gyapjútépés meg mindenféle összejövetel.” Mindezt elsodorták a változó élet eseményei, nemcsak a természetes fejlődés, amely maga sem szokta kímélni a patriarchális falusi életmódot, hanem az erőszakos intézkedések is, amelyek minden megfontolás nélkül forgatták fel a paraszti közösség életét. „Nem tudom, mi történik velünk — mondja az öreg Sütő. — Mintha gránát csapott volna közénk. Egy gránát, amely nem robbant fel, nem vitte el senkinek a fejét, hanem csak a ragaszkodást a szülőfaluhoz”. Igen, a gyorsított társadalmi átalakulás, a hagyományos paraszti társadalomra, művelődésre váratlanul rátörő modem civilizáció nemcsak a fejlődés korábbi akadályait rombolta le, hanem számtalan kulturális, erkölcsi, emberi értéket is elsodort. Sütő András lírai szociográfiája ezeket az értékeket is számba akarja venni, s elégikus széttekintése már azért is szomorú, mert nemcsak szülőfalujának hagyományos értékeitől 54
