Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Pomogáts Béla: Költészetben elbeszélt szociográfia - másfél évtized után: Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér
művészetét. A hagyományosabb zsánerszerű életképek és humoros anekdoták mellett lírai színezetű riportokat, illetve riportokból fejlesztett elbeszéléseket találunk a szociográfikus beszámoló keretei között. Az első műfaji változat igen szép példája a Világítunk című fejezet, amely a pusztakamarási református temetőben halottak napján tartott megemlékezést írja le. Nemcsak a kicsiny magyar szórvány keresi fel az elődök nyugvóhelyét, visszatérnek a távoli városokba került rokonok is, hogy közösen emlékezzenek meg a család halottairól. Régi hagyományokat követő szertartás ez, amely nem egyszerűen a megemlékezés, hanem az összetartozás ünnepe is, az őszi sírkertben tartott összejövetel a családi, közösségi kötelékeket erősíti, a sorra kigyúló kis mécsesek az elődök iránti hűségre figyelmeztetnek, „aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább. . .” Az epikus anyag másik műfaji változata valódi elbeszélés, ilyen a Félszárnyú asszonyok című fejezet, amely a megesett falusi lányok szomorú történetét beszéli el. A dokumentarista hitelességgel írott történetnek az ellenpontozó szerkesztés ad novellisztikus kompozíciót: az anyaság öröme és a magára maradottság csendes szomorúsága jelöli meg e kompozíció érzelmi feszültségét. Az író előadásmódja erősen személyes, az epikus szöveg alkalmanként mintegy versprózába vált át, a történet a balladák drámai szerkezete szerint alakul. Hasonló írói „dramaturgia” érvényesül a Szemirámisz függőkertjei című fejezetben, amely az idősebb Sütő András fanyar iróniával előadott beszámolóját és az ötvenéves évekből származó sematikus újságcikkeket, szemináriumi eligazításokat, tanácsi felhivásokat élesen szembeállítva mondja el egy hiábavalónak bizonyult szőlőtelepítés kegyetlen történetét. Ezek a történetek a falu köznapi életének krónikáját beszélik el, az író arról ad számot, hogy „mifajta gondok ülnek egy közösség homlokráncaiban”. Feleslegesen elrontott emberi életekről, önző módon vagy ostobán okozott szenvedésekről és megaláztatásokról számol be. „A legsajgóbbak az elnémított emlékek” — mondja, s ezeknek az emlékeknek a láncán halad előre a krónikaírás során. Nehéz közösségi megpróbáltatásokat elevenít fel, a pusztakamarási kis magyar szórvány életét nemcsak az ötvenes években általános szektás és dogmatikus parasztpolitika keserítette meg, hanem a türelmetlen nemzetiségi politika, amelynek eredményeként mind több ember vándorolt el a faluból s kereste városon, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben a boldogulást. A szórványmagyarság lélek- száma rohamosan apadt, mint Sütő feljegyzi, 1762-ben a kamarási református magyarok száma a jelenleginek háromszorosa volt, később egész nemzetségek tűntek el nyomtalanul. A rendkívül nagy gyermekhalandóság — volt év, amikor valamennyi újszülött elhalálozott —, a szüntelen elvándorlás, a sokasodó vegyes házasságok tovább apasztották a kis eklézsiát. Az 1940-es bécsi döntés után Pusztakamarás román fennhatóság alatt maradt, tömeges menekülés következett, s így a magyarság létszáma megint egyharmadával csökkent. A felszabadulás után a földreform következtében ismét fejlődésnek indult a falu, a magyarok száma 1962-ig 420 főre emelkedett, majd néhány esztendő leforgása alatt ismét 120-an távoztak el. Az otthonmaradottak 32 gyermeket járatnak a négyosztályos magyar iskolába, 20—25-öt a nyolcosztályos román iskola felső tagozatába; a középiskolát végzettek közül egyetlen fiatal maradt a faluban, a többi — féltucatnyi — városon telepedett meg. Az elvándorlás és szétszóródás szomorú következménye az anyanyelv romlása, az anyanyelvi kultúra általános hanyatlása. Sütő András lejegyzett egy beszélgetést, amelyet egy hat elemi osztályt végzett rokon leánykával folytatott: Petőfi Sándorról kérdezett, és mint kiderült, a leány csak annyit tudott róla, hogy fiatalon halt meg, és hasonlóképpen tudatlan volt Mátyás király vagy Bethlen Gábor felől. Az elemi ismereteknek ez a hiánya egy népcsoport kultúrájának és nemzeti tudatának készülő összeomlásáról tanúskodik, és a könyv írója jól tudja, hogy a kulturális tudat elvesztése együtt jár az anyanyelv veszedelmes romlásával. „Ugyanis nem a költészetről van szó — teszi hozzá az iménti beszélgetés reprodukálásához —, hanem az önkifejezés egyszerűbb öröméről. A nyelvi bőség kápráza- táról a Mezőség szókincsének évszázados leromlásában. Vagy megrekedtségében? Egyre megy. Nem tudom, hol hullattuk el szavainkat, most nem is kutatom. Elemi iskolai 53
