Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
nem olyan nagy politikai potentáttal, mint maga, hanem csak egy konszern vezérigazgatóval. — És mi történt? — Semmi. Öt hónapig én fizettem az ebédjét. .. — Kellemetlen... Hát szóval gyorsan be is fejezem. Óvatosságra intett, hogy nem kell a dolgot elsietni. — Ott hagyta abba, hogy a párttitkár dühöngött. — Mondtam, hogy nem dühöngött. — Persze, rosszul jegyeztem fel. Mondja tovább. — Summa summárum azt mondta a titkár elvtárs, miután jól kivitáztuk magunkat: barátom, van egy jó javaslatom. Mert lám a novellában sem tudta megoldani a kérdést. Adok maga mellé egy aktivistát, vizsgálják ki alaposan a kérdést. — Érdekes fordulat — csóválta a fejét az amerikánus. — És aztán mi történt? — Az, hogy a vizsgálat eredményét közölték egy nyílt gyűlésen a munkásokkal s azok irtózatosan megmosták a hatalmaskodó embert. — És a novella? — Átírtam s megjelent. Beláttam, hogy a valósághoz kell igazodnom. Idegesen dobolt a tollával. Gondolkozott. Közben kihozták az előételt. A Mandzsúriái ikrát. Kérdem a pincért, hogy francia pezsgő van? Azt mondta, hogy szolgálhat vele. Rendeltem két üveggel. Láttam, hogy az amerikánus kicsit feszeng. — Kevés dollárt hozott magával Mister? — kérdeztem szelíden. Mosolygott, hogy hát nem olyan sokat. Csak semmi izgalom — mondtam — ön az én vendégem. Tiltakozni akart. Leintettem. — Csak semmi ellenvetés Mister, — mondtam. — Hiszen a novella végül is megjelent. Most döbbentem rá, hogy ez az én barátom milyen keveset ért franciául. Egyszerűen nem volt rá hatással a poén. Nekem se kellett több. Elmondtam Pierre Corneille-t elejitől végig. Megható lehettem, mert többet egy szót sem szólt. * * * Ezután már csak annyi történt, hogy valami egész különös érzés hatalmasodott el bennem: kezdtem magam hibáztatni a Mihály sorsáért. Hiába védekeztem — saját magam előtt — az akkori viszonyokkal. Hogy valamennyien — vagy legalábbis sokan — meg voltunk győződve cselekedeteink helyességéről. A fiatal író-újságíró felületes pökhendisé- ge nagyon fájt. Ezt nem tudtam magamnak megbocsájtani. Hogy a történetem a megyei titkárral blöd és lapos, az rendben van, ennyi telt tőlem, ennyi a tehetség, de azt a francia pezsgőt, méghozzá két üveget sehogyan sem tudom elfeledni, hisz életemben nem ittam még francia pezsgőt! Hozzájárult a meghasonláshoz Mihály időközben megérkezett levele is, amely mindösz- sze pár sor volt s amelyből valami szívszorítóan idegen arc nézett rám. „Tisztelt Barátom! Sorsom iránti érdeklődésed meghat. Közlöm tehát veled, hogy az Öregek Háza nem munkahelyem, hanem otthonom. Amire szükségem van itt megkapom s így aggodalmad hiányosságaimat illetően tárgytalan. írásaiddal itt-ott találkozom, de látásom gyengülvén csak távolról tudom szellemi gyermekeidet üdvözölni. Kívánok további sikereket B. Mihály.” Lehet, hogy valójában csak ennyit jelentettünk egymásnak. Levele nyílt és világos: aggodalmam tárgytalan. Szóval kopjak le. Életünk olyan párhuzamos két vonal, amely a végtelenben sem találkozik. (Befejező rész a következő számban) 42
