Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
— Épp a múltkoriban volt. Egy mihaszna alakról írtam, aki mindenféle furkálódással azon igyekezett, hogy megrontsa a dolgozó emberek életét. — Furkálódással, mi? — Igen, azzal. Láttam többet szeretne tudni a furkálódás tartalmáról, már a szája szélén is volt a kérdés, de mégsem tette fel. Gondolta, van neki fantáziája s ki tudja pótolni a hiányzó adatokat. Tehát tovább folytattam. — Keményen megmondtam a magamét. Olyan vitriolos novellát írtam, hogy csak na. — És? — Mit ad az Isten a szerkesztőnek nem tetszik. Nosza csaptam egy nagy patáliát! Vertem az asztalt, hogy márpedig azt a kéziratot le kell adni. Elfüttyentette magát. — Verte az asztalt? — Igen — feleltem angyali arccal — mért, ez maguknál nem szokás? Nevetve szabadkozott, hogy ott is megesik az ilyen malheur, de ott a nemtetszést az újságíró más formában nyilvánítja ki. Ugyanis könnyen megesik, hogy a laptulajdonos félreérti, meg miegyébb. Biztosítottam, hogy nálunk ilyen szempontból egészen sajátos a helyzet és hogy betyá- rosan megmondtam a véleményemet annak a főszerkesztőnek. Tetszett neki. — Hát ezt fel is jegyzem — mondta olyan mozdulattal, amiből azt lehetett sejteni, hogy nem tud ellenállni a nagyszerű anyagnak. Felvontam a vállam. — De persze név nélkül! Szigorú diszkréció. — Nem is bánom — feleltem hálásan, — ugyanis nem vagyok olyan jelentős ember s tollforgató, hogy megérné, hogy hazájában híremet keltse. S aztán elmondtam a továbbiakban, hogy a főszerkesztő gyűlésen volt aznap a tartományi pártbizottságnál s hogy hogy nem, kibökte a velem való afférját. A tartományi titkár pedig se szó se beszéd, elkérte tőle a kéziratomat. — Áhá! így szokott kezdődni! — mondta és sietve írt valamit a noteszába. Persze én az egészből semmit sem tudtam. Épp otthon ültem s azon gondolkoztam, hogy melyik másik lapnak kéne elküldeném azt az istenverte novellát, amikor egyszercsak megszólalt a telefon. — A párttitkár hívta! — mondta izgatottan. — Pontosan. De honnan tudja? Zavarba jött, valamit mekegett, hogy erről meg túl, szóval láttam, nem akarja megmondani, nem faggattam. Mesélem, hogy felhivatott a tartományi titkár elvtárs és beszélgettünk. Azt mondja a titkár elvtárs, az a novella nem helyes. — így van, ha az ember megmondja a véleményét — biztosított az amcsi együttérzéséről. — így — feleltem. — Azt mondta a tartományi párttitkár, hogy elvtárs, az az írás nincs megoldva. — Érdekes, nagyon érdekes. — Mert ilyen esetben nem így kell eljárni, mondta a titkár elvtárs. — Dühöngött? — Nem mondhatnám. — S aztán? De várjon — mondta élénken — kéne ebédelnünk. Persze az én vendégem. Szabadkoztam, hogy ne verje magát költségbe. Hallani se akart róla. — Tudom én — mondta kétértelműen. — Egy kollegám ugyanígy összeveszett, persze 41
