Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
— Mit fogok én ezzel beszélni? — gyötrődtem az Athéné Palace felé menet. — Pusztán az vigasztalt, hogy megítélésem szerint a Mister is elég gyakran lógott középiskolás korában a franciaórákról. De alig számoltam le ezzel, jött a másik gond: mit is eszem? Hiszen a kollega bizonyosan tengeri pókot rendel előételnek — s eltekintve attól, hogy nem is tudnám, hogy kell a pókot fogyasztani, — megütne a guta, ha azt az undokságot a számba kéne vennem. Mire a vendéglőig értünk, kész volt a tervem. Galagyolok vele franciául, amíg telik a szótáramból s mikor végleg kifogytam, egy váratlan fordulattal — amit még ki kell találnom — áttérek Pierre Corneille-re, akit előléptetek kedvenc írómmá s őróla fogok beszélni. Corneille-t feleltem az érettségi vizsgán is és valószínű annyira meg voltam ijedve, hogy minden amit tizenegynéhány éve megtanultam szinte szóról szóra ma is birtokomban van. Megállj amerikánus — fenyegettem meg magamban — látsz te ma kultúrát csillogni! Ami az étkezést illeti, az sem probléma. Nemrégen Konstancán egy kedves öreg pincér megtanított rákot enni, azt fogom most demonstrálni. A helyzet azonban úgy alakult, hogy világítás tudásomról nem sikerült bizonyságot tennem. Minden a legnagyobb rendben kezdődött. Skót viszkit kért, én pedig a konyakot szopogattam nagy nyugalommal. Mondják, hogy a viszki erős ital, ennek tudtam be, hogy az én barátom pár korty után filozófiai magasságokba jutott s ilyeneket mondott szomorú képpel: — Nehéz az élet! Mondtam igen, mert hát mért mondtam volna neki ellent. — Veszélyben van a sajtószabadság az egész világon! Pislogtam egy keveset s aztán tapintatosan ennyit feleltem: — Igen, hallottam én is, meséltek egyet mást az önök hazájáról. Úgy látszik, ő is udvariassági fogadalmat tett, mert erre nem felelt, hanem újabb adag viszkit rendelt. Kortyolt az italból s aztán helybenhagyólag bólogatott. — Igen, vannak bajok ott is. Mondtam neki, hogy tudtommal Albert Maltz kényszerűségből Mexikóba költözött. — Hát igen. — Arthur Miller pedig Londonba... — Bizony. Sóhajtott. Vele sóhajtottam. Az én konyakom is elfogyott s szétnéztem, hogy intsek a pincérnek. Erre a mozdulatra — mármint a körülvizslantásra — megélénkült s közelebb húzta az asztalhoz a székét. — Mondja kollega — mondta bensőségesen — s maguknál nem fordul elő ilyesmi... — Mire gondol eher ami? Kedvességem megtette a hatást. Most már kötetlenebbül szólt. — Márminthogy... Szóval esetleg valami olyasmit ír és amiatt, mondjuk... Ért engem? Biztosítottam, hogy tökéletesen értem. El voltam szánva, hogy ízelítőt adok arról, hogy nálunk más a helyzet, arról, hogy milyen a kommunista író és az államhatalom közötti viszony, de akkor megint közbeszólt. — Tudomisén valami olyasmit ír, hogy nem tetszik a vezetőknek. Nem a központiaknak, mondjuk a vidékieknek... — Persze, persze, az ilyesmi előfordul — mondtam könnyedén. — velem is megesett. — Na erről meséljen valamit. — Szívesen. — Biztosítom, hogy egy szót se írok az egészről. Látja, a noteszemet sem vettem elő. — Tőlem akár meg is írhatja — mondtam pazarló gesztussal, ami szerfelett imponált neki. De ő csak egyre fogadkozott, hogy a világért sem. Jó. Kortyoltam az italból s elkezdtem. 40
