Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
Vecsernye után kezdődött, ez volt a rend, de sokan, akik nem jártak templomba, már elkezdték az ivást előbb. Vagy abba se hagyták. Mikor a templomból jött ki, hallotta a hangos énekszót. El szokott menni a mulatságokra. Az embereknek is jól esett, neki is. Ittak egy-egy pohár italt, elbeszélgettek s jó volt, mert a paraszt azt mondta: istenes dolgot művelt, hisz az Isten szolgájával ivott, a pap pedig azt mondta: istennek tetsző cselekedet ez is, hisz jóban rosszban a néppel kell lenni. Persze ezt kellő malíciával mondta, de nem kommentálom én sem a szövegét, hogy a cselekményt folyni hagyjam. Nos, ezúttal nem jutott el a bálba, még a vacsoránál ült, amikor szalad a már sokszor említett egyházfi, hogy tiszteletes úr baj van. Ez volt az ő belépője, vagy éppen ellenkezőleg, hogy tiszteletes úr nincsen semmi baj, csak azért jöttem, hogy... Most azonban baj volt. Verekedésben megöltek egy, a katonaságtól akkor szabadult fiút. Kaptam a palástom — így Mihály —, mert mikor baj volt, úgy vettem magamra, mint lovag a páncélt s mondtam az egyházfinak, hogy szaladjunk. Útközben mesélte el, hogy mi történt. Bacsó Péter, a sógor, a nagyétvágyú, a Túri Dani másik fele elcsavarta egy lánynak a fejét. Talán le is fektette, mert nála a szerelem ott kezdődött s ott is ért véget. És ez is véget ért. Mikor a lány mondta, hogy baj van, felvonta a vállát, menjen ahhoz, akivel hált. Ezért aztán a két bátyja a bálban előbb kérdőre majd felelősségre vonta Bacsót. És hirtelenében huzakodni is kezdtek, mire Bacsó elővette a bicskáját s gondolkodás nélkül beleverte a nagyobbik testvérbe. Mikor oda értek, a halott már le volt takarva. A hatóságot várták. Az asszonyok sírtak. Az emberek hallgattak. Maguk között, csoportokban úgy el-el ejtettek egy-egy szót, de hangosan semmit. Sokan félre is húzódtak, hogy ők is csak most jöttek. Mihály az anyját kereste, hogy legalább próbálja vigasztalni, de az elájult, a sokadalom- ban nem is fért hozzá. A lánynak valahogy nem tudott mondani semmit. A másik fiú, az öccs, úgy meg volt döbbenve, szavát se lehetett venni. Nézte a bátyját, mereven, mint aki az eszét vesztette, nem szólt, nem mozdult. Az emberekhez ment hát s előbb hallgatott. Aztán mondta, hogy milyen kár s milyen nagy bűn, meg ami az embernek ilyenkor a szájára jön. Azok hümmögtek, hogy biza, biza. Aztán egy idő után — hogy valamit szóljon — azt kérdezte: nem tudtak közbelépni s megakadályozni a katasztrófát? Hogy akadályozzák meg, hisz nem is látták. Mit nem láttak? Semmit. Azt se, hogy ki a tettes. Hát már hogyne látták volna. Nem biza! Itt mindenki mindenkivel verekedett s a sokaságban egyszer valaki elkövette azt, ami el lett követve. Akkor bomlott fel a kör s a kavarodás, mikor valaki elkiáltotta, hogy Imre Pistát megölték. Tovább lépett. Más csoporthoz. Ott se láttak semmit. Mindenhol csak sajnálkoztak. Ekkor — mondta Mihály — megint bekövetkezett nálam az elhatározásnak az a pillanata, amelyről a kivégzés kapcsán is szóltam. Csak ez a pillanat akkor hónapokig tartott. * * * Megint előre kell hoznom egy későbbi információt. Nem sokkal a gyilkosság után valaki így jelentette be a dolgot: megölték a kollektivista Imre Pistát. Itt lehetett az a momentum, amit a pap nem érzékelt. Az, hogy a gyilkosság pillanatokon belül politikai színezetet kapott. Hogy a semmirevaló, iszákos Bacsó Péter ügye a kívülma- radottak ügyévé vált. Olyan is akadt, aki azt mondta, hogy valóban a kollektív miatt veszett össze Péter a két testvérrel. És hitte mindenki, amit hitt, de az emberek bezárkóztak. Úgy érezték, ha a gyilkos személyét felfedik, maguknak ártanak. A másik csoport, a kollektivistáké szintén megnémult. Kialakult már bennük egy bizonyos együvé tartozás. Lettek ilyen alapon barátságok, meg komaságok, de cinkos senki sem akart lenni. Márpedig itt a politikai vád tűnt cinkosságnak, mert az tűnt veszélyesnek. 36
