Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
get is. Illegális párttag volt az öreg. A felszabadulás után ő szervezte meg az üzem újjáépítését. Sokszor ki akarták már venni pártmunkára, de addig kért, könyörgött, fenyegetőzött, hogy a központig is felmegy, míg itthagyták. — Megrögzött öntő vagyok — szokta mondogatni. — Ebből a bajból már csak a halál gyógyít ki. Az embereknek abból a fajtájából való volt, aki a legkisebb dolognak is gyerekesen tudott örülni. Az üzemben szinte mindenki ismeri ezt az esetet. A múlt nyáron egyik vasárnap kimentek az üzemiek egy közeli állami gazdaságba, hogy a betakarításnál segédkezzenek. Ahogy Fluieras megy a mezőn, meglát egy apró mezei verebet, amint éppen egy jól megtermett zöld sáskát vagdos. Az öreg megállt, sugárzó arccal nézte a küzdelmet s egyszercsak azt mondta: — Nézd meg barátom, a mi madarunkat! De ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha az is a népi demokrácia érdeme lenne, hogy a mi mezőinken ilyen derék rovarpusztító madarak élnek. Nevettek a munkások s akkor valahogy ünnepi lett a hangulat. Nem a verebet ünnepelték, hanem ezt a melegszívű öreget, Fluieras bácsit. De a veréb-históriához hasonló sok kedves történetet tudnak még róla mesélni az öntők. Egyszer valami nehéz munkadarabon dolgozott. Még a szája szélét is beharapta, mint valami gyerek s magyarázott magának félhangosan. Tudja mindenki, hogy ilyenkor nem szabad zavarni az öreget. De idegen jött az üzembe látogatóba, aki ezt nem tudta. Megszólította. Fluieras felnézett s azt vette ki, hogy az idegen a munkája felől érdeklődik. Felkapott hát egy ki nem hűlt öklömnyi alkatrészt s az idegen kezébe nyomta. Gondolta, majd megégeti az értelmiségi tenyerét, megszégyelli magát és továbbáll. Hanem Fluieras legnagyobb megrökönyödésére az őszes halántékú vállas idegen nem dobta el a vasat, hanem feltette a szemüvegét s nagy szakértelemmel, hosszasan vizsgálgatta azt. Aztán ment el. De Vaszi bácsinak sehogy sem fért a begyébe a dolog s megszólította Jancsit, az osztálymérnököt: — Te, ki volt ez az elvtárs? Jancsi a kitolási kísérletet végignézte s rosszallóan csóválta a fejét: — Hopiteanu elvtárs, az új tartományi titkár... De ettől az öreg egyáltalán nem rökönyödött meg, hanem még nagyobb gondba esett. Aztán amikor a titkár éppen el akarta hagyni az öntődét, Fluieras megállította. Jancsi azt hitte, hogy elnézést akar kérni a titkártól, de Fluieras nem azt tette. Gyanakodva, ferdén nézte Hopirteanut. — Ne haragudjon, elvtárs, mi az eredeti foglalkozása? Hopirteanu sandán elmosolyodott s mint a szerény kártyás az adut, szép halkan mondta: — Kovács.. A két öreg nézte egymást egy darabig s aztán harsány nevetésbe törtek ki. A két ravasz iparos úgy nevetett, mint akik kölcsönösen büszkék egymásra. Azóta is, ha Hopirteanu vasgyáriakkal találkozik, nem mulasztja el, hogy üzenjen barátjának. — Mondjátok meg annak a vén huncutnak, legyen kéznél meleg vas, mert holnap meglátogatom”. Érthető. Ez a világ kész. A szocializmus fel van építve. Hisz az ember született szocialista, csak meg kellett nyitni előtte az érvényesülés útját és íme tódulnak az utcára a szentek. Megvannak ezek a figurák alkotva. Arcuk van, hangulatuk, meg minden. Kellemes is ez a világ. Finom, kényelmes. Csak éppen, hogy hazug. Pontosabban: vágyálom. Hogy is venném én észre Mihályt az ő megoldatlan emberi vergődéseivel? Nyilván, hogy ő a múlt — gondolom. Az átkos polgári rend maradványa. Vagy íme: a naplómban egy bejegyzés. „1984. február 13, hétfő 32
