Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)

világnak az a kitüntetése, amivel ő elcserélte volna az emberek becsülését. A szeretet és a hála megnyilatkozásait. Minden héten volt egy esküvő, keresztelő, vagy valamiféle ünnep, amikor neki vendégségbe kellett a felszegre mennie. Lassan már több román családot látogatott, mint magyart. Olyanok is hoztak ajándékot, akik nem is ismerték. Jött egy-egy gyerek: itt lakik a magyar pópa? Édesanyám ma sütött s küldött egy cipót. Hát ki az édesanyád? Kiderül, hogy nem ismeri.

És elég széles körben híre ment a dolognak, mert egy szép napon megérkezett egy magyar úr, mondta, hogy ő a Magyar Népi Szövetség vezetőségében van s fel akarja kérni, hogy legyen a szervezet képviselőjelöltje a közelgő választásokon. Hogy ő ezt a püspök úrral megbeszélte és a püspök úr nagyon örvendett a dolognak. Tényleg megbeszélték

— mondotta B. Mihály — mert később az egész papság tudomást szerzett a sikeremről. Arról, hogy felkértek. Arról nem, hogy a megtiszteltetést visszautasítottam.

És anélkül, hogy kérdeztem volna, meg is indokolta a visszautasítást. Nem akart politizálni. Megmondta a küldöttnek is: ő emberként, állampolgárként mindent megtesz, de a politikához másfajta alkat kell. És hiába volt minden meggyőző munka, nem állt kötélnek. Pedig még a hívei is kérlelték.

Igen ám, de ennek aztán következménye lett. Mit mondott a papság? A felkérés formális volt. Udvariaskodott a Népi Szövetség. Végül a hatalom emberei leintették őket. Felfújták valakik azt az életmentő históriát. Volt ott valami, de nem kell attól a falnak menni. Később ez a szóbeszéd folytatódott. Esperesválasztás volt s többen őt tartották a legesélyesebb jelöltnek. Végül a püspök veje lett az esperes. Erre a papság: az egyház — lám — elhatárolja magát B. Mihálytól. Hogy a püspök veje lépett elő? B. Mihály is rokon. A püspök unokahúga a felesége. De éppen itt a bibi. Hogy a tiszteletes úr egy kicsit karrierista. Ezt ismerte fel az egyház vezetősége. A házasság volt az első ilyen lépés. Az a román mentés is eléggé teátrális volt. Szóval akárhogy nézzük, a püspökség elhatárolta magát B. Mihálytól. Végezze a papi feladatát s ezzel a dolog el van intézve.

Körülbelül így álltak a dolgok, amikor B. Mihályt én megismertem.

Ő nem volt a dolgok alakulása miatt csalódott. Az asszony azonban — feltételezem

— igen. Azért volt olyan színtelen. Kedélytelen. Nem is kiégett, egyszerűen kihűlt.

Persze ismételten le kell szögeznem: nem tudom, hogy a férjéhez milyen erős kötelékek

fűzték. Hogy szerette-e s ha igen, mennyire. Csalódott-e benne, vagy csak a sorsban csalódott. A tisztánlátást ezen a téren az aggmenház zavarja meg. És B. Mihály még mindig nem válaszolt.

Egy idő után azt már tudtam, hogy az asszony nem akar Kemény telkén maradni. És ennek az okát is felismertem.

* * *

Az ok, persze, emlékszem az okra. De zavar, hogy erről az egészről sehol nincs feljegyzés.

Megint az az átkozott bizonytalanság vesz erőt rajtam. Pedig hát ki lehetne pótolni az életet egy kis fantáziával. Az abszurdról az élet természetes velejárójáról már nem is beszélve! Manapság minél érthetetlenebb egy történet, annál modernebb.

De engem nem a modern érdekel. Sőt ebben a pillanatban nem is a Mihály sorsa izgat, hanem a sajátom. Azzal is beérném, ha saját magamat érteném. Itt van egy remek életanyag, amit lám negyedszázada hordok magamban és sehol nem teszek kísérletet arra, hogy megírjam.

Csak kell legyen itt valami titok!

És újra belebújok a kéziratos ládába. Hol van az a vacak sztahanovista rgény, amin hónapokig dolgoztam, míg íme az igazi életanyagot veszni hagytam.

Itt van. Találomra belelapozok:

„Az öntődében a nagy vasajtó melletti sarokban dolgozik segédjével Fluieras bácsi. Ahányan vannak, szinte valamennyien tőle tanulták a mesterséget. És egyebet is, embersé31