Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
— Persze ágytól külön éltek, de megmaradtak egymás mellett. A rendőrt később elhelyezték, de most sem hagyja Máriát. Most sem engedi ki a karmai közül. Immár öt-hat éve. Mert közben, hogy a házat a kollektív elvette, Béla úr a feleségével Tordára költözött. És a rendőr is ott teljesít szolgálatot. . .” Ennyi. És tele van talánnyal. Meg bizonyossággal. Mi lett Paulával? Csak egyszerűen ellenpontnak szánta? Vagy nem is másodkézből szerezte az információkat? O tekintette eszményképnek a sorsát így uralni bátor delnőt? Ez most már ráfogásnak néz ki. Megbizonyosodni nem lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy akkor még nem ismertem Freudot. Nem kerestem a történetben tudat alatti mozgatókat. Általában a lélektani ismereteim nem terjedtek túl a sztahanovisták lelki motiválásán. Most azonban sokat sejttet a történet. Persze sok a bizonytalanság. Nem tudom, hogy s mint maradt a tiszteletes egyedül. Azt viszont — ha mikor lejegyeztem nem is — most tudom, hogy a történettel Ágota mondani akart valamit, — magáról. Talán észre vette, hogy megéreztem a családi életük elhidegülését. * * * De lehet, hogy nem is hidegültek el. Papéknál bizonyára ez a meghitt, kiegyensúlyozott családi hangulat. Gondoltam akkor s gyanítom most. Mert olyan halkan tartózkodóak voltak. Olyan ellenállás nélkül egyetértőek. Egyik sem akart a másiktól semmit. Semmi olyant, amit a másik ne akart volna. Nekem szépnek tűnt ez a szenvedélytelen, nyugalmas családi hangulat. Biblikusnak. Vallásosnak. Ezért nem tudtam mit kezdeni a lejegyzett történettel. Langyos esti dumának éreztem. Csak leírtam, hátha valahol hasznát veszem. A pap vezetett félre. Ha egyáltalán félre voltam vezetve. Ha a köztük levő harmónia valóban csak látszat volt. A pap férfiassága valóságos. Ma is annak érzem. Például sosem panaszkodott. Teljesen tárgyilagosan adott elő olyan történeteket is, amelyekben ő volt a vesztes. Lehet, ha vallásos lettem volna, megjegyzi: Isten így akarta. De tapintatos volt. Sosem terhelt a maga vallási dolgaival. Sosem hozott olyan helyzetbe, hogy el kelljen határoljam magam tőle. Tényleg az értelmiségit kereshette bennem. Respektálta a kommunistát, aki leült vele beszélgetni. Gondolom, elődeim a vendégszobában nem tettek effélét. Elfogadták amit adott, vagy el se fogadták s elmentek. Én szóba álltam vele s ez jól esett neki. El lehetett szigetelődve. A község távol esett a világtól. Egyszer meg is kérdeztem tőle: nem gondolt arra, hogy elmenjen innen. Közelebb a városhoz. Be a városba. Nem késett a válasszal. Eleinte nagyon szeretett itt s nem vágyott máshová. Aztán közbejöttek dolgok. Megkérdeztem, hogy milyen dolgok. Hát például a gyerek iskoláztatása. Most be kell küldenie a városba. De a válasz csak nem elégítette ki. Őt nem elégítette ki. Én elfogadtam. Ő, azt kell mondjam, valahogy időtlenül becsületes ember volt. Vagy csak precíz? Manapság én is rajta kapom magam effélén. Kulcsszavam lett a „pontosabban”. Ä pap is elbizonytalanodott? A pap akkor úgy érezhette, hogy a városba költözés szükségességét nem fejezi ki eléggé a felhozott példa. Megfigyeltem, hogy ilyenkor szokott távlatosan mesélni. Nem mélyítette, inkább szélesítette a kérdést. Úgy próbált őszinte lenni, hogy azért a saját titkait ne adja ki. Ha feltárulkozik, ma talán nem lenne meglepetés az aggmenház. Szóval egyik este azt kezdte elmondani, hogy a politikai karriert is megfuthatta volna. És nevetett. Én is nevettem, mert kissé hihetetlennek tűnt. A kiállásához ment vissza. Amikor beavatkozott a háborúba. Az aztán nagy port vert fel. Mikor a román csapatok visszatértek, egy magas rangú tiszt látogatott el a papilakba, felírta a nevét s mondta: magához a királyhoz terjeszti fel kitüntetésre. Aztán az akció valahol megfeneklett, mert a kitüntetés elmaradt. De nem is volt rá szükség. Nem volt a 30
