Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
Érdekes: most tűnik fel, hogy az első nagy vallomását a feleségéhez fűződő érzelmeivel fejezte be. Ma, az aggmenházi jelen ismeretében különös jelentőséget kap ez a momentum. Persze nem szabad meggondolatlanul ítélkeznem. Hisz nem tudom még, mi lett az asszonnyal. Lám beteg volt. Lehet, hogy később a betegségébe bele is halt. Talán egy olyan betegség vitte el, amit azon az éjszakán szerzett. Tehát egy drámai ügy áldozata is lehet. De mindezt B. Mihály levele után pontosan megtudom. Egy hete már minden reggel azzal megyek le a ládikóhoz, hogy benne van a levél. Meg kell jönnie. * * * B. Mihály felforgatta az életem rendjét. Szinte észrevétlenül valami egészen sajátos és nevén sem nevezhető folyamat vett erőt rajtam és elkezdtem különböző régi ládákban kutatni. Megsárgult, teljesen idegen, mai írásmódomtól gyökeresen különböző betűkkel telerótt noteszeket lapoztam nagy figyelemmel. Mihályt kerestem a múltamban s átkoztam a határozatlanságomat, hogy ezt a sok szemetet még mindig nem dobtam ki. Valami teljesen érthetetlen remény tart fogva — bosszantottam magamat —, hogy ezeket a régi írásokat, feljegyzéseket, novellákat, regényeket valaha is használni tudom. Holott nincs olyan nagy különbség a tizenkilencedik századi irodalmi gondolkodás és a mai között, mint amekkora az én mostani és harminc év előtti felfogásom között feszül. Tökéletesen központozott és nyomdakész regényem a szocialista versenyről kétségtelen dokumentum, de nem irodalmi dokumentum. Nevetséges, hogy néhány apró javítást kért a Kiadó a kéziraton és én nem voltam hajlandó azt végrehajtani, ezért nem jelent meg. Az volt a hiba, hogy egy bizonyos helyzetben egy sztahanovista nem viselkedett politikai jelentőségéhez képest elég méltóan. Mikor már halálosan megcsömöröltem saját magamtól és szinte sírva fakadtam elfecsérelt életem dokumentumai felett, az egyik füzetben mégis találtam valamit. Nem Mihály- ról, a feleségéről. Hogy is hívták? Ha jól emlékszem, Ágota. Hevenyészett feljegyzés ez, nehezen olvasható az írás. Szemmel látható, hogy az egyik este vetettem papírra s utána nem tudtam vele mit kezdeni. Azt hiszem, nem értettem, hogy az életanyag mit jelent. A jelenből nézve az ügy izgalmassá lett. Hevenyészett, formátlan volta ellenére új gondolatokat, sejtelmeket indított el. „Talán a harmadik napja laktam a parókián, amikor a háziasszony váratlanul mesélni kezdett. A tiszteletest beteghez hívták s ketten iszogattuk a vacsora utáni teát.” Azt kell még közbevetnem, hogy ez már legalább a negyedik jelenésem a papilakban. Ezúttal két hetet töltök ott, a szabadságomat. Alkotási szabadságnak mondtuk akkor. Ugylehet, épp sztahanovista hősömet faragom ott remekbe. Annyit ehhez még hozzá kell tenni, hogy nem csak ilyen nagy történelmi freskókat alkottam. írtam rövid és egészen elviselhető írásokat is, amelyek főleg az érzelmi töltésükkel tűntek fel. Ágota is hallott egy ilyen érzelmes karcolatot a rádióban s azóta Költő úrnak szólitott, ami nála a feltétlen megbecsülés jele volt. Az az este, amire halványan még emlékszem, az irántam való tisztelet jegyét viselte magán. Ágota valahogy azt akarta bizonygatni, hogy ő egy finom, érzékeny lélek, nem egy megavasodott falusi papné. És ezt azáltal jelezte, hogy elismert. Mert ő tudja értékelni a tehetséget. De nézzük tovább a szöveget. „Az asszony sorsa volt a téma. Hogy az milyen kegyetlen sors. És elmondotta egy szomszédasszony történetét. Mondta, hogy én ismerem, mert járt a parókián, de én nem tudtam azonosítani. — Paula egy nagyon jóravaló asszony. Négy polgárit végzett, de hogy a háborúban meghalt az apja, hazahozták, tanulmányait nem folytathatta és hozzá adták az unokatestvéréhez, aki csizmadia. Érti lelkem ezt az asszonyi lelket? A tanulás, az álmodozás belefulladt a sáros hétköznapokba. Fogták, mint a tehenet, meghágatták s bekötötték egy idegen 28
